2017. június 2., péntek

Juhász (novella)


Kicsit lejjebb a Juhász című novellámat olvashatjátok, ami elé a biztonság kedvéért írok egy kis bevezetőt. Ez az írás lassan négy éves, annak idején meg is jelent az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalán, most pedig úgy döntöttem, újra előveszem, és szinte változtatás nélkül közreadom. Főleg azért, mert amikor ez az írás megjelent, két évre voltam attól, hogy kiadják az első saját regényem, és úgy gondolom, két regénnyel a hátam mögött sokkal érdekesebb megmutatni ezt a novellát, mint amikor a teljes ismeretlenség vett körbe. Már csak azért is, mert most Az Olimposz legyőzése ifjúsági sorozatom által ismerhetnek az olvasók, viszont a Juhász egy korhatáros történet, helyenként brutális, egyesek számára gyomorforgató jelenetekkel. Sokaknak érdekes lehet a kontraszt, ami az írásaim között megtalálható, pedig a keményebb történetek ugyanúgy hozzám tartoznak, mint az ifjúsági írások


Azért is szerettem volna megmenteni a Juhász című novellám a közönségnek, mert azon túl, hogy urban fantasy környezetben játszódik, olyan irodalmi áthallásokkal rendelkezik, amik a szemfüles olvasóknak plusz élményt jelenthetnek.

És akkor most már jöjjön maga a történet:


Juhász


A kezemben egy sötét nejlonszatyor, a szatyorban pedig egy friss női fej, ami mintha levet eresztett volna, minden nagyobb himbálózásnál toccsan egyet a saját vérében.

A fej pár órával ezelőtt még lélegzett, szuszogott, talán még nevetett is, de aztán minden könnyedsége hörgésbe csapott át, amikor horgászzsineget tekertem a torkára. Annyira meglepődött, hogy még küzdeni is elfelejtett. Kilencvenhárom másodperc. Ennyi volt. Tudom, számoltam. Aztán kirángatózott a végtagjaiból az élet, és a testet nyugodtan leereszthettem a padlóra. A fejét baltával vágtam le. Durva, egyenetlen csonkolás lett, de nem baj, a nyak nem fontos, és otthon lesz időm kiegyenlítgetni.

A nőt Júliának hívták, és csak futólag ismertem. Kétszer találkoztunk, és kedvesen viselkedett, de ha elengedem, ki tudja, megtalálom-e még egyszer ezt az arcot. Így is hónapokon át kerestem, és ez sem biztos, hogy elég. Ezt majd a banya dönti el. A reményem már az ő kezében van.

Legszívesebben rögtön hazaindulnék, de akkor a boszorkány csak holnap adhatna választ, és én nem bírok még egy teljes napot várni. Muszáj most odamennem.

Jó lenne sietni, de ezzel a csomaggal a kezemben kizárt, hogy metróra szálljak. Úgy tudom, a friss vérnek nincs szaga, én mégis úgy érzem, mintha döglött halként bűzölögne a szatyorban. Nem kockáztathatom meg, hogy bárki is kiszagolja. Főleg, hogy pár hónapja beköltöztettek a városba egy menekült vérfarkas csoportot, és a pletyka szerint, többen is a tömegközlekedésnél kaptak munkát. Persze, ezekkel az emberen túli menekültekkel mindig kesztyűs kézzel bánnak: szociális lakás, munkába segítő intézkedések, speciális oktatás. Ezért is lepik el az országot. És nekünk mi jut? Konfliktuskezelő tréningek. Ha a kormány nem változtat a hozzáállásán, ki fognak túrni minket, közönséges embereket.

Mindegy. Ezzel csak felbosszantom magam.

Már az operánál járok. A kocsik csak lépésben haladnak mellettem az Andrássy úton, benzingőzt lélegzek be, és próbálok higgadt maradni, amikor egy női hang zavar meg.

– Gyula! Gyula!

Megállok. Egy apró termetű, fekete hajtövű, hazugszőke nő szedi felém a lábát. Húzok egyet a szatyor fülén és a hátam mögé rejtem.

– Nem ismersz meg? – kérdi, amint mellém ér. Barna kabátján kidudorodnak a gombok. Gyereket vár.

Habozok a válasszal. A szemöldöke között hunyorgó ránc ismerősnek tűnik, de lehet csak azért, mert az én homlokom alá is befészkelte magát egy ilyen mélyedés, és bámultam már eleget a tükörben.

– Kata vagyok – folytatja. – Szegeden együtt jártunk gimnáziumba.

– Ne haragudj! – eszmélek fel. – Hirtelen nem ismertelek meg.

Kata? Hát persze! Régen jóban voltunk, és sok időt töltöttünk együtt. Hogy is felejthettem el?

– Én is gondolkodóba estem a szakállad miatt – mondja. – Korábban mindig sima volt az arcod.

A szabad kezemmel beletúrok a szakállamba.

–  Merre tanítasz most? – kérdi. Megpróbál felvenni egy laza csevegős hangot, de nem tűnik őszintének.

– Két éve nem tanítok – rázom a fejem. – Leépítések.

– Gondolom, nem kapkodnak a magyar-latin tanárokért…

– Jó, persze, egy-két eldugott faluba felvettek volna, de nem akarom itt hagyni a várost.

– Én viszont már úgy elmennék innen. Rendőrségi nyomozó vagyok… voltam – kezével megsimítja a pocakját –, de a dolgok kezdenek nagyon eldurvulni. Újpestet most is egy testmegszálló démon terrorizálja. Én pedig, szégyen, nem szégyen, örülök, hogy kimaradok belőle. Minket még nem képeztek ki ilyenekre… sok lenne ez nekem.

Bólintok.

És ennyi. Zavart csend áll be.

Várok.

Semmi.

Azért is bosszantó ez a szótlanság, mert csak fecsérlem az időm. Még ma el kell jutnom a banyához.

– Izé… – szólal meg végül Kata. – Igazából, csak azért állítottalak meg, hogy elmondjam, sajnálom.

– Mit is?

A tekintetét először körbeforgatja a környéken, kerülni próbál, aztán mégis rajtam állapodik meg.

– Talán illetlenség ennyi idő után előhozni, de hallottam, mi történt Annával…

– Anna már három éve, hogy…

– Igen, tudom. Ezért is mondom, hogy illetlenség lehet, de emlékszem, milyen fontos volt neked, és sajnálom, hogy nem voltam ott a temetésén. Későn tudtam meg.

Elmerengve bámulok az Operára. Mindig is lenyűgözött ez az épület.

– Sajnálom – mondja hirtelen elbizonytalanodva Kata. – Éreztem, hogy nem kellene leszólítani és előhozakodni ezzel, de ahogy megláttalak… nem bírtam megállni.

– Semmi baj – felelem. – Igazából, szeretek Annáról beszélni.

– Tényleg?

– Persze, főleg, hogy sokan félreértik a helyzetet: Ő igazából nem ment el. Mi még mindig összetartozunk.

– Ezt hogy érted?

– Tudod, ő mindig olyan szétszórt volt, elkalandozó, én meg úgy éreztem magam, mint egy juhász, aki távolról vigyázta, majd ha kellett, egybeterelgette őt. Ez a mai napig sem változott.

Kata értetlenül néz rám. Nem érti az összefüggéseket.

– Szeretnél beszélni róla? – kérdi. – Beüljünk valahová?

Könnyeden, barátsággal kérdez, de észreveszem rajta az enyhe rémületet, ahogy a szavakat formáló ajka megremeg. Megijed attól, hogy igent mondok. Ez a pár mondat is elég volt ahhoz, hogy holdkórosnak gondoljon. Ki akarna egy holdkórossal kávézni?

Szorítok egyet a szatyrom fülén.

– Nem, köszönöm. El kell intéznem egy fontos ügyet.

Kata megkönnyebbülten bólint. Ez a kendőzetlenség egy pillanatra megzavar. – Viszontlátásra! – tévesztem el a köszönést, így túl távolságtartóra sikeredett, de nem javítom ki magam, hagyom, hadd szabadulhasson tőlem.

Ahogy a távolodó Katát figyelem, magam elé emelem a szatyrot. Kicsit meglóbálom, és hallom, ahogy a vér lötyög odabent. Érdekes, amikor az ilyen ügyeimet intézem, valahogy mindig felbukkan Anna emléke. Legutóbb egy évek óta nem hordott kabátot vettem fel, a zsebében pedig megtaláltam egy közös mozizás jegyét. Azelőtt egy döccenő miatt bekapcsolódott az autórádió, és pont a kedvenc számát játszották. Most pedig egy régi ismerős szólít le, és szóba hozza őt. Nehéz ezt másként értelmezni, minthogy a világmindenség így akarja jelezni: helyes, amit teszek. Megkérdezhetném erről a banyát is, de most nem csevegni megyek hozzá.

Na’Conxipán. Ez a hely neve, ahol a boszorkány ügyfeleket fogad. Egy omladozó épület nyomasztó kis kocsmája, a Nyugati közelében. Alig fordul meg itt valaki. Pár évvel ezelőtt Lajos hozott ide először, ő festette meg a csehó logóját és dekorálta ki a belső falakat is. Akkor még tudott festeni. Azóta szerencsétlen megvakult, és amikor legutóbb láttam, úgy tűnt, már nem húzza sokáig. Lajos mutatott be a banyának is, még jóval azelőtt, hogy a nyilvánosság előtt kiderült volna, milyen titkos, misztikus élet folyik Budapesten. Mennyivel egyszerűbb volt az én sorsom is, amíg koboldok, mágusok, gólemek csak a képzeletemben éltek, ott is csak akkor, ha a tüdőmre vettem a Brenner Józsitól kapott anyagokat.

Most viszont már cseszhetjük az egészet. Mindegy. Csak unom a bevándorló vérfarkasokat, és hogy védekező ráolvasásért fizetek, hogy unatkozó szellemek ne dúlhassák fel az otthonom. De tényleg mindegy.

A Na’Conxipán feliratból már a „C” és a „p” betű is lekopott, de nem ezért kerülik a vendégek. A hely minden ízében igénytelen. A levegő nyirkos, a bútorokból penészszag árad, az ital vizezett. Most is csak ketten vannak itt. Egy túlsúlyos férfi, aki a sarokban magányosan sörözget, és egy fiatal, zselézett hajú fiú, aki az enyhén vörhenyes pultossal biliárdozik a szakadozott posztójú asztalon.

A pultos rám néz, de nem köszön. Akkor sem szól, amikor az elválasztó ajtóhoz lépek. Az ajtón egy kézzel írott felirat: „Ne zavard a mestert!”.

Kopogás nélkül, akadálytalanul mehetek át a banyához.

Egy apró, ablaktalan szobába lépek, amit könnyű, mentolos füst lep el. A háttérben egy recsegő rádió retró slágereket játszik. A boszorkányt a dolgozóasztalánál találom, papírok fölé görnyedve, cserepes ajkai közül egy sárga füstszűrős cigi lóg le. A szeme alatt lilásan nyúlik el a bőr. Körülötte csupa unalmas dolog. Az Eiffel-torony miniatűr mása, „a világ legjobb sógornője” bögre, kimérve kapható gumicukor, rózsaszín tolltartó. Semmi olyan, ami utalna a foglalkozására, vagy a spirituális képességeire.

– Mit hoztál nekem? – kérdi, miközben lehalkítja a rádiót.

Az asztal elé lépek, és leteszem a szatyrot. Nem felelek, összeszorul a torkom. Rengeteget bukhatok azzal, ha a boszorka nemet mond. Kizárt, hogy még egyszer megtaláljam ezt az arcot.

– Uh, egy fej – mosolyodik el.

Hallom, ahogy a szatyor zörögni kezd, mire elfordítom a tekintetem. Nem akarom látni, ahogy ez a gyönyörű arc más kezében jár. Hogy lefoglaljam magam, átnézek a banya fölött, és a falitükör segítségével megigazítom a félrecsúszott nyakkendőmet.

– Nem semmi fogás – mondja. Inkább mohóság ez, mintsem igazi elismerés.

– Az arc…

– Tökéletes – akaszt meg. – Szinte hihetetlen, hogy rátaláltál. De a nyaka… hmm, hmm…

– A nyakát ne nézd! Az nem az igazi. Otthon majd lemetszem róla és szépen megtisztogatom.

– Ha lesz értelme hazavinni – nevet fel.

– Igen, ha lesz…

– Na, jó! – mondja és óvatosan visszateszi a fejet a szatyorba. – Most nem érek rá, tedd a hűtőbe, holnap megvizsgálom.

– Holnap?! Nem látod, mi van nálam? Az arc! Nem várhatok holnapig. Azonnal tudnom kell, használható, vagy sem?

Gúnyosan elmosolyodik.

– Ennyire kell a múlt?

– Nem a múlthoz, hanem a jövőhöz ragaszkodok. Hogy nem érted? Te, aki állítólag jósnő vagy!

A banya legyint.

– A jóslás unalmas és fárasztó, és különben is, kinek van rá ideje két nappal az adóbevallás leadási határideje előtt?

Fenyegetően közelebb hajolok, mire elhallgat.

– Nézd meg most!

– Tényleg sok dolgom van. Te se akarod, hogy az új adóhatóság kiszálljon. Tele vannak vérfarkassal.

– Megkapod a felesleges nyakat – teszem meg az utolsó, fenyegető ajánlatom.

– Rendben – nyel egyet a nő. Aztán tétován megkérdezi. – Tudom, miért teszed, de nem gondoltál még arra, hogy ő mit akarna?

Unottan legyintek.

– Könnyű a sírig kitartani a másik mellett. Utána… Na, az a valami!

Nem felel.

– És most, megnézed a csomagom… vagy keressek mást, aki hajlandó rá?

A banya elnyomja a cigijét, majd újra a szatyor felé nyúl és kiemeli a fejet.

– Nem találnál mást, de legyen. Lássuk, mit rejt a kicsike.

– Ha bármi sérülés esik rajta… – kezdek bele, de inkább elhallgatok. Ahhoz is ideges vagyok, hogy fenyegetőzzek. Most a sérülés a legkisebb rossz, ami történhet.

A banya teljesen kicsomagolja a fejet, leteszi egy tálcára és a fiókjából előhalászott kékes folyadékot csepegtet rá.

Perceken át várunk.

A boszorka valami dalt dúdolgat. Egyértelmű, hogy ez nem a szertartás része, csak ideges. Már épp ráripakodnék, amikor megakad bennem a szó.

Júlia arcán hirtelen két élettelen szem pattan fel és riadtan néz körbe velük.

Ijedtemben hátrahőkölök.

Ilyen eddig még egyik alkalommal sem történt.

– Ki? Hol? Mi? – értetlenkedik Júlia. Legalábbis, az a része, ami itt van velünk. A hangja mintha víz alól bugyogna fel.

– Csend! – kiált rá a boszorkány. – Nincs már szavad, csak akkor, ha én kérdezek.

Homokot vesz a kezébe, majd beleszórja a fej szájába.

– Mesélj az álmaidról – mondja.

– Ismerek egy férfit – kezd bele Júlia. – Azt ígérte, egy éven belül elvesz. Miután ez megtörtént, gyerekeket akarok neki szülni. Egy kisfiút, és egy kislányt…

Ahogy beszél, a szájából fehér gőz szállingózik ki.

– …a gyerekek nevén még nem gondolkodtam, mert ez olyan dolog, amit szerintem a férjemmel együtt kell kitalálnunk, de már évek óta egy bankszámlára gyűjtöm a pénzt, hogy soha ne szenvedjenek hiányt semmiben. Akár magánóvodába és iskolába is járathatjuk őket…

És a fehér gőz csak száll és száll Júliából.

– Ennyi elég is lesz – akasztja meg a banya. – Milyen unalmas álmok, lehet, nem is nagy kár érted.

A homokkal most az egész száját betömi, és végleg elhallgattatja.

– Na? – nézek rá reménykedve.

– Hát nem egyértelmű? – kérdez vissza. – A nő tiszta volt életében, nyugodtan használhatod.

Megkönnyebbülten fújtatok egyet.

– Akkor a löttyödet is készítsd elő – mondom. – Azt is viszem.

– Természetesen – bólint a boszorka.

Az elnémult fejet visszateszi a szatyorba, majd a szekrényből egy üveget vesz elő, amiben sóhoz hasonló, szemcsés anyag húzódik. Három kiskanálnyit külön tesz nekem.

– Öt liter forró vízben engedd fel, majd két napig tartsd benne a fejet.

– Tudom, hogy működik – hárítom el a szavait, mielőtt bő lére eresztené a használati útmutatót. – Köszönök mindent.

Pénzt teszek le az asztalára.

Nem nézek oda, de hallom, ahogy a papírpénz zizegni kezd. A banya átszámolja.

– Gyere máskor is – szól utánam rezignáltan. De nem érdekel.

Jókedvűen indulok haza.

Ráadásul, otthon még veronálom is van, szóval, ma megint jól alhatok.

v  

Anna a kanapén ülve vár. Legalábbis, amit már sikerült összeszednem belőle.

Arra hamar ráébredtem, hogy egy olyan tökéletesség, mint ő, megismételhetetlen, viszont egy-egy részlete megtalálható más nőkben. Milyen nagyszerű ötlet ezeket a részleteket újra egésszé egyesíteni!

Az alsó testét már majdnem teljesen összehoztam, csak a bal lábfej hiányzik, ami egy apróbb gyerekkori forradás miatt nehezen beszerezhető. A lábillesztéseket alig észrevehető öltésekkel varrtam össze, ennek ellenére gyakran viszek rá alapozót is, hogy a varrat teljesen láthatatlan váljon.

Anna hasfala ugyan még nincs meg, de a mellkasa csodaszép. Sajnos, kezek ügyében sem állok jól. És ez a legaggasztóbb, mert kegyetlen nehéz lesz olyan jobb csuklót találni, amin négy apró anyajegy egy „L” betűt formál.

De sikerülni fog. Abban is kételkedtem, hogy az arcot elő tudom keríteni, most mégis itt vagyunk.

Kicsomagolom a fejet.

A vágás tényleg durva, de a nyak amúgy is hibás volt. Ez nem Anna nyaka. Bosszantó, mert így még nem varrhatom össze a felsőtesttel.

Jobban megvizsgálva, észreveszem az arc egyéb hiányosságait is. Pontosan tudom milyen volt Anna szeme kékje, és ez nem olyan. Ez azúr, az övé viszont, mint az őszi egek. Tudom, mert erre a színre révedek vissza oly sokszor. A haja sem az igazi. Az egy dolog, hogy a tincseket lucskos vér tapasztja össze, de mi ez a festett szőkeség? Anna minden tekintetben valódi volt, haja mezőszőke, mint a dús kalásszal érkező, sárguló nyár. Kénytelen leszek leborotválni a haját és máshonnan beszerezni a hozzá illőt.

A szemet sem tarthatom meg, sőt, az lesz a legjobb, ha már holnap eltűntetem, ne rondítsa tovább az arcot.

Kint is hagyom a kiskanalat.

A banya löttyét viszont még ma előkészítem. Ha ebben főzöm ki a testrészeket, nem rohadnak szét, hanem tökéletes épségben maradnak meg. Sajnos, ez csak azoknál működik, akik tiszta lelket engedtek el a haláluknál. Szerencsémre, ez a Júlia nem egy feslett asszony volt, mert arc nélkül maradnék.

Miközben a fejet tisztítom, Annára gondolok. Beleborzongok, hogy hamarosan újra velem lesz. Mint egy igazi juhász teszi a nyájjal, összeterelgetem a széthullott testét. Még a halál után is meg tudom tartani.

Így lesz Anna örök.

És általa én is az leszek.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése