Miért hagytam abba a kötelezők olvasását? – Minden, ami a videóból kimaradt #2

Néhány hete elkészítettem a legújabb videómat, amiben a kötelező olvasmányokról beszéltem. Viszont a videó nem teljes, többek között arról sem esik szó benne, hogy én hogyan viszonyultam a kötelező olvasmányokhoz. Súlyos hiba, amit most pótolnom kell. :) 

De előtte itt a videó, ha még nem láttátok volna.

Érdekesség, hogy ezt a videót, pontosabban egy másik verzióját, még április elején felvettem, de akkor egyáltalán nem voltam elégedett a végeredménnyel, de júliusig kellett várnom arra, hogy találjak egy olyan időpontot, amiben az átgondolt anyagot újra felvehetem (mivel technikai nehézségek hátráltattak, most sem vagyok elégedett, de ez már egy másik kérdés). A korábbi verzió lényegesen eltért a mostanitól, abban többek között azt is elmeséltem, hogy mi történt köztem és a kötelező olvasmányok között a gimnáziumi éveim alatt.

Az új felvétel közben viszont úgy éreztem, ennek nincs helye a videóban. Túlságosan magamra terelném a figyelmet a sztorizgatással, és nem lenne időm a témáról beszélni. Aki olvasta az előző videóm után készült, hasonló blogbejegyzést, az azt is tudhatja, hogy ez azért gond, mert nem szeretem, ha hosszúra sikerülnek a videóim.

Na, de akkor jöjjön a történet, amit ugyan szerettem volna elmesélni, mégis kimaradt a videóból, vagyis hogy én hogyan álltam a kötelező olvasmányokhoz. Miket olvastam belőlük, szerettem-e őket? Vajon aki írónak készül, elolvassa a kötelező olvasmányokat, hogy tanuljon belőlük, fejlődjön általuk?

Fellebben a fátyol. :)

Először is, természetesen az iskolás éveim alatt egyáltalán nem készültem írónak, így az akkori olvasmányaimra véletlenül sem tekintgettem „írói” szemmel. Az írással csak érettségi után kezdtem foglalkozni. Kezdetnek a főiskolán újságírással, és csak utána tértem át a novellákra, később a regényekre.

Na, de akkor mi volt a helyzet a kötelező olvasmányokkal?

Ha az emlékeim nem csalnak, viszonylag lelkiismeretesen olvastam őket, nem azt mondtam, hogy mindegyiket benyaltam, de a többségét igen. Sőt, gyakran olyan dolgokat is élveztem, amiket mások nem feltétlenül tudtak. Például nemcsak az Odüsszeia kötelező, hanem az Iliász ajánlott részleteit is elolvastam, és miután belerázódtam a szövegbe, könnyen is haladtam velük.

„Mily szó szökkent ki fogad kerítésén?”. 

Az Odüsszeia olvasónaplómmal három ötös zsákoltam be, 

kaptam tartalomra, helyesírásra és külalakra. Az volt ám az aranyélet. :)

Az idillinek mondható kapcsolatom a kötelező olvasmányokkal a Szigeti veszedelemnél szakadt meg. Szokás szerint átszenvedtem magam rajta, utáltam, mostanra már semmit sem tudnék visszaidézni belőle, de akkor mégiscsak képben voltam, és nyugodtan várhattam a szokásos számonkérést. Egy dolgozat, öt kérdés, és minden helyesen megválaszolt kérdés egy jegyet ért. Ötből öt ötös, ötből négy négyes, és így tovább. Biztosan ismeritek a rendszert.

Megkaptuk a kérdéseket, amik között volt egy elég becsapós, és én, annak ellenére, hogy olvastam a szöveget, benéztem, így ötből csak négyre válaszoltam helyesen. Volt viszont néhány osztálytársam, akik ugyan egy sort sem olvastak a Szigeti veszedelemből, de a dolgozat közben kipuskázták a kötelezők rövidenből, és ötöst írtak.

„Életreszóló olvasmányok” – Aha… hát ez bejött. 

Csak nem biztos, hogy ez volt a cél, vagy legalábbis nem így…

Értitek? Nem arról van szó, hogy otthon elolvasták a rövidített változatott, vagy akár csak az óra előtti szünetben. Nem, még erre sem vették a fáradságot. Egyszerűen a dolgozat közben, a pad alatt keresték a kulcsszavakat és a kulcsmondatokat.

Ezt az igazságtalanságot a tizenéves énem nem bírta feldolgozni. :)

Ekkor mondtam azt, hogy fog a franc ilyen hülye szövegekkel szenvedni, ha csak négyest írok belőle, míg azok, akik hozzá sem szagoltak, ötöst. És ezzel megkezdődött a néma lázadásom, elhatároztam, hogy ezentúl nem olvasok el egyetlen kötelezőt sem. Ez nem volt mindig könnyű, mert később akadtak olyanok, amik érdekeltek volna. De mit lehetett tenni? Lázadásban voltam.

De ez a lázadás csak a hosszabb lélegzetvételű művekre vonatkozott, nem bojkottáltam minden verset, vagy novellát, sőt a szöveggyűjteményeket, főleg a harmadikos-negyedikest, fejből vágtam. Mondjuk, lehet csak azért, mert szükségem volt rájuk az álcámhoz. De ez már egy másik történet…

Amit most szintén elmesélek. :)

A gimnázium első három évében kollégista voltam, ahol délutánonként kötelező tanulóóránk volt, vagyis a fiúk (meg a lányok is, csak ők máshol) beültek egy terembe, hogy tanuljanak, és hogy tényleg csend legyen és az időt tanulásra fordítsuk, kaptunk magunk mellé felügyelő tanárt is.

De én nem szerettem tanulni.

Ezért ki kellett találnom valamit, hogy úgy tűnjek, mint aki tanul, de közben magamat is szórakoztassam. Így lényegében előttem mindig az irodalom szöveggyűjtemény és tankönyv hevert, azokat olvasgattam. Ha a tanár rám nézett, azt láthatta, ez a gyerek aztán készül. Igaz, mindig irodalomra, de arra aztán készül.

Megmentőim

Most kérdezhetnétek, de mi volt ebben a pláne, hiszen tényleg tananyagot bújtam? Ez igaz, de egyrészt ez sokkal érdekesebb volt, mint amit másik tankönyvben találtam volna, másrészt, nem volt kötöttségem, a szövegeket én fedezhettem fel és én értelmezhettem, ráadásul sok az olyan vers, meg írás, ami ugyan benne van a szöveggyűjteményben, de idő nem jut rá, hogy olvassuk, vagy beszéljünk róla. Ilyen szempontból a harmadik év volt a legjobb, amikor a harmadikos szöveggyűjteményt olvashattam (az órákon még csak a másodikos anyagnál jártunk), mert a Nyugat első nemzedékétől nekem tízpontos a magyar irodalom. Többek között így ismertem meg Csáth Gézát, akit amúgy csak említés szintjén vettünk, és akinek a novellái később elindítottak az írás felé.

Biztos kellemesebb lenne, ha nem egy morfinista feleséggyilkos 

indította volna el az írói pályámat, de kinek mit jut… :)

És jelentem, ez a „szöveggyűjteményt olvasgatom, hogy mások azt higgyék tanulok” otthon is bejött, amikor már negyedikesként elköltöztünk és bejárós lettem. :) De ti azért ne próbáljátok ki otthon! :)

A kötelezők bojkottálását szövegmennyiséghez kötöttem. Simán elolvastam minden novellát a szöveggyűjteményből, de az olyan hosszúságú írások, mint a Mario és a varázsló, meg Az átváltozás már nem fért bele a rendszerembe. És hogy én mennyit szenvedtem emiatt. Oda-vissza elolvastam Kafka életrajzát, Az átváltozás elemzését, a regényei rövid összefoglalóját, a stílusáról szóló értekezéseket, és tudtam, hogy én ezt nagyon szeretném, hogy olvasni akarom. Az átváltozást. Kafkát. Mégsem olvastam. Hiába teltek el évek, az igazságérzetem nem engedett, és kitartottam a bojkott mellett.

Franz Kafka. Ő sem egy szépsorsú legény, 

de úgy tűnik, akkoriban ilyenek vonzottak. :)

De amikor leérettségiztem, feloldottam a blokkot, és amint már nem volt kötelező, jó néhány egykori kötelezőt bepótoltam. Így például Kafkától nemcsak Az átváltozást, hanem az összes elbeszélését és a regényeit (?) is elolvastam.

Na, én így jártam a kötelezőkkel. És ti? :)