Az Olimposz legyőzése I. – A jövő harcosai 3-4.fejezet

Meghoztam a második részletet is a hosszú című, Az Olimposz legyőzése I. – A jövő harcosai regényemből. Még egy ilyen alkalom lesz, aztán ezt a műfajt jegeljük egy kicsit. :) De addig is, a tovább mögött lehet ismerkedni a történettel.

3. fejezet

Erik még percekkel azután is visított, hogy leszálltak az erdőben. Adria ugyan megpróbálta lepisszegni, de a lány sem tűnt összeszedettnek. Kifehéredett arcán látszott, hogy az utazás őt is megviselte, és mint egy rongybaba dőlt neki az egyik fának. Erik, aki a földön fetrengett, nem látott mást a nővéréből, csak a rózsaszín cipője talpát. Utált minden extrém dolgot, és egy szörnyszerű idegennel repülni elég extrémnek tűnt ahhoz, hogy pokolba kívánja az egész napját. Kóválygó fejjel tapogatta meg az arcát, hogy kiderüljön, a leérkezéskor nem hajlott-e meg a szemüvege. Szerette, hogy szemüveges, még azt is mosolyogva eltűrte, ha néha akadtak olyanok, akik emiatt gúnyolták. Öt különböző szemüvege volt, és egymás utáni két nap soha nem vette fel ugyanazt. Miután a keretet és a lencséket is épen találta, megpróbált felállni, de épphogy megmozdult, újra erőt vett rajta az utazás miatti émelygés, és máris öklendezve huppant vissza a fűbe. Marcell talpon maradt, imbolygott ugyan, de követte a sötét, bőrszárnyas lényt, aki egy füstölgő kráter felé lépdelt.

Erik tudta, hogy semmi keresnivalójuk itt, el kellene tűnniük, amíg lehet, de nem akarta egyedül hagyni Marcellt, ezért összeszedte magát, és a barátja után indult. Körülötte szabálytalan törzsű fák tekeregtek, lombjaik csak megszűrve engedték át a nap fényét. A városszéli kis erdő sűrűjében jártak, ahová látogatók csak ritkán tévedtek be. Az emberek általában megelégedtek annyival, hogy tesznek pár kört az erdőn keresztül vezető futópályán, vagy összeülnek a családjukkal, a barátaikkal, és a bejáratnál kialakított pihenőhelyen szalonnát sütögetnek, piknikeznek.

Erik mélyet szippantott az erdei levegőből. A város porszaga idáig már nem ért el, és kipufogógázok helyett frissen tört levelekre, lekaszált fűre emlékeztető illatot lélegezett be. Azonban ezek az orrcsiklandozó érzések hiába frissítették fel a fejét, a testén nem segítettek. Percek teltek el, mire a kínzó gyomrát leküzdve utolérte Marcellt, és ő is lebámulhatott a gödörbe.

A lezuhanó fénycsóva ugyanolyan lyukat ütött az erdő földjébe, mint a másik az utca aszfaltjába. A lyuk mélyén egy csontfehér ruhás öregasszony feküdt. Legalábbis abból, ami látszott belőle, öregnek tűnt. Az arcát, haját lepel takarta, de a csuklyaszerű köpenyéből kilógó keze fonnyadt almához hasonlított, ráncútvesztők sokasága futott szét rajta. A kráter füstölt a becsapódástól, mégis úgy tűnt, a fehérbe burkolt alaknak nincs komolyabb baja. Sérülés nem látszott a testén. Az öregasszony zavarosan nyögdécselt, de a hangja kellemesnek hatott.

– Ő meg ki a frász? – kérdezte Adria, aki csak most érkezett a gödörhöz.

– Az egyik párka – mondta a bőrszárnyas lény, és a köhögős hangjából valamiféle tisztelet bújt ki. Vörös szemét egy pillanatra sem vette le az asszonyról.

– És ez mit jelent? – kérdezte Marcell.

– Az olyasmi, mint egy hajó – felelte Adria.

– Az a bárka, te! – kapott a fejéhez Marcell. – Ő viszont azt mondta, hogy párka.

– Nem, nem! – ellenkezett Adria. – Biztos vagyok benne, hogy azt mondta: bárka.

– Ez már nem igaz! – fakadt ki hirtelen Erik. – Itt mindenkinek elment az esze? Csak én vagyok elég értelmes ahhoz, hogy felfogjam, hogy nekünk most félnünk kellene? Menekülni? Emberek, vagy szörnyek, vagy mit tudom én mik ütnek lyukat a földbe, és ti egy betűn vitatkoztok? Szerintetek ez normális?

Adria és Marcell Erikre nézett. Jó pár másodpercig nézték, végül Adria újból Marcell felé fordult.

– Biztos vagyok benne, hogy bárkát mondott.

– Párkát mondtam – sziszegte a lény. – De talán helyénvalóbb, ha a Moirák egyikeként emlegetem. Ő egy Moira. És elképzelni sem tudom, hogyan kerülhetett ide a szentélyéből.

– Moirák? – kapta fel a fejét Erik. – A sors istennői? Akik az emberi sorsok fonalát fonják, és elvágják?

– Ahogy mondod, kisember – felelte a lény.

– Miket tudsz… – ámult el Adria.

– Tudod, nálam az olvasás nem csak annyi, hogy naphosszat az üzenőfalam bámulom.

– Pff!

– Sorsistennőhöz képest elég rossz bőrben van – szólalt meg Marcell. – Nem kellene segíteni neki ahelyett, hogy csak bámuljuk?

– Várjatok, mintha mondani akarna valamit – szólalt meg Adria.

Erik is hallotta: nyögéssorozat futott végig az erdőn, ami lassan értelmes szavakká formálódott. Úgy tűnt, senki nem mer moccanni, de végül a lény lemászott a lyukba a Moira mellé. Megemelte az asszony fejét.

– Láttam a pusztulást – súgta a Moira.

– Miféle pusztulást, istenasszony?

De a sorsistennő válasz helyett megragadta a lény nyakát, és köhögve kérdezte meg tőle:

– Halálnak úrnője, értem jöttél?

– Nem – rázta meg a fejét az idegen.

– Akkor talán a világvége ért utol minket máris? Ily hamar? Ó, Zeusz! Legyen kegyelmes hozzánk az ég!

– Miféle világvége? – hörögte a lény. – Nem tudok semmilyen világvégéről.

– Nem? Akkor talán még van időnk – suttogta a Moira, majd eszméletét vesztette.

– El kell vinnünk innen – mondta a bőrszárnyas idegen, kiemelkedve a lyukból. – Itt nincs biztonságban.

Adria számonkérően nézett rá.

– Halálnak úrnője? – kérdezte. – Ez komoly? Nem felejtettél el pár dolgot elmesélni arról, miféle angyal is vagy?

A lény széttárta a karját, és úgy tűnt, most egyáltalán nem bánja a számonkérést, sőt, mintha élvezné. Bárgyú mosolyt erőltetett magára, amitől a húsos ajka kifordult, húscafatos fogai pedig kivillantak, és még a kígyószerű, sötét nyelve is előkerült. Ez a mosoly félelmetesebbé tette, mint eddig bármi.

– Kit érdekel, mit mondott magáról – dohogott Erik. – A Moira a világvégéről beszélt. Szerintem menjünk haza, és hagyjuk, hadd csinálják ketten a dolgaikat. Az ő világvégéjük nem tartozik ránk.

– Nem hiszem, hogy csak az ő világvégéjükről van szó… – mondta Marcell.

– Nem kellene segítenünk nekik? – kérdezte Adria.

– Bolondok vagytok mindketten – Erik a kezét a szája elé téve, lemondóan rázta a fejét.

Nem bírta felfogni, a többiek miért nem értik meg, hogy milyen hatalmas bajba kerültek. Menekülő emberek, összeütköző autósok, egy szörny, Árész, sorsistennő, világvége… nem akarta, hogy köze legyen hozzájuk. Csak azt akarta, hogy végre hazaérjen, olvashasson és videojátékozhasson. Úgy, mint máskor. Egy pillanatra annyira beleélte magát a vágyaiba, hogy már azon gondolkodott, lesz-e áram otthon, hogy játszhasson. Mostanában gyakori volt náluk az áramkimaradás, ami többször is megzavarta a szórakozását. Megrázta a fejét. El sem hitte, hogy egy ilyen zűrzavaros helyzetben ennyire elkalandozott. Hamar visszatért a valósághoz, és kereste a szavakat, hogy megértesse Marcellel meg Adriával, hogy az ókori görög istenek ügyei miért nem tartoznak rájuk. Ekkor az erdő csendjét hirtelen zilált beszélgetések zaja töltötte meg.

– Láttam, idezuhant valahová – kiáltotta egy ismeretlen férfi.

– Mi lehetett az? – kérdezte egy másik hang.

– Mindjárt kiderül.

– Valakik jönnek! – súgta Marcell. – Ezt a zuhanást sem csak mi láttuk, más is keresi a becsapódás helyét.

– Nagyszerű – mosolygott Erik, és megigazította a szemüvegét. – Végre rábízhatjuk valakire őket, és mi szépen hazamehetünk.

– Megőrültél? – kérdezte Marcell. – Nem hagyhatjuk itt őket másnak.

– És miért nem?

– Hát… nem is tudom.

– A felnőttek majd elintézik, hiszen ez a dolguk – nevetett fel erőltetetten Erik. Nem volt biztos abban, hogy jó ötlet másokra hagyni a két idegent, de már nagyon szabadulni akart tőlük.

– Felnőttek? Hah! – legyintett Adria. – Mi is elég felnőttek vagyunk.

– Innen jön a füst! – szólalt meg egy női hang. Távolabbról érkezett, mint az előző beszélgetés zaja, és a másik irányból.

Erik megértette, hogy többen is feléjük tartanak. Furcsállta volna is, ha a két zuhanó fénycsóva csak nekik tűnik fel. Elmélázott azon, hogy milyen apróságokon múlik a sors. Ha az a bőrszárnyú szörny egy kicsit, mondjuk, egy kilométernyivel arrébb zuhan le, nem a város egyik elhagyatott részén, hanem a zsúfolt főtéren, vagy ők épp nincsenek a közelben, akkor minden másképp alakul, akkor ez az egész hülyeség nem az ő dolguk lenne.

– A Moirát biztonságos helyre kell vinnem – jelentette ki a lény. Köhögős hangja ijesztően tisztán hangzott, mélyről jövő, ellentmondást nem tűrő kegyetlenség pattogott benne. – Ne akarjátok, hogy meg kelljen védenem a kíváncsiskodóktól.

Erik a lény késszerű karmaira nézett, majd fejét abba az irányba fordította, amerről a közelebbi hangok jöttek. Csalódottan sóhajtott. Tudta, hogy muszáj tenniük valamit, ha nem akarják bajba keverni a feléjük tartó embereket.

– Hozzánk vihetjük – mondta Adria.

– Micsoda? – horkant fel Erik. Már hajlott arra, hogy segítsen, de ez azért sok volt neki. – És még nekem mondjátok, hogy megőrültem?

– Az alagsorban nyugodtan elfér – folytatta a lány. – Én néhány cuccomat ott tartom, de anya szinte soha nem megy le. Induljunk!

Erik ellenkezésképpen széttárta a karját, de mielőtt bármit is szólhatott volna, a lény megragadta, és kényszerítette, hogy markolja meg a bőrszárnyát. Felrepültek. Marcell és Adria ugyanúgy a szárnydarabokba kapaszkodott, míg a Moira, a lény karjában utazott.

*     

Repülés közben Adria egyfolytában utasítgatta a lényt, hogy merre tartson, hol térjen le, miközben Erik egész idő alatt azon imádkozott, nehogy meglássa őket valaki, mert tudta, hogy ezt a furcsa helyzetet soha nem magyarázná ki. Amikor megérkeztek, az idegen értetlen tekintettel bámulta a kertes, családi házat, ami előtt álltak, de nem kérdezett róla semmit.

– Most nincs itthon senki, nyugodtan bevihetjük – mondta Adria.

– Ha lebukunk, én nem vállalok magamra semmit, minden a te hibád – akadékoskodott Erik.

– Jaj, fejezd már be!

A Moirát az alagsorba vitték, és egy használaton kívüli kanapéra fektették. Mellette felhalmozott kacatok hevertek, oszloppá magasodó könyvek, vastag magazinok, régi ruhák, szakadt dobozú társasjátékok és egy tucat működésképtelen karóra. A kanapéval szemközti fal előtt egy mosógép állt, a jobb oldalán egy széthajtható, rozsdáslábú ruhaszárítóval és egy mosókáddal. A csempézett padlóra narancssárga mosóporfoltok száradtak.

– Hozok egy kis vizet – mondta Adria.

– Azt meg miért? – kérdezte a lény.

– Hogy inni tudjon… és megmosom az arcát… mást nem igen tehetek érte.

– Hagyd az arcát, és ne érj a lepléhez. Soha ne nyúlj hozzá! Emberek, meg a ti vizetek. Az isteneknek nincs szüksége vízre, úgyhogy ne is fáraszd magad ilyen felesleges dolgokkal.

Adria megvonta a vállát, és leült a Moira ágya mellé. Marcell is így tett, Erik viszont nem ült le, hanem idegesen fel-alá járkált mellettük.

– Te már korábban is találkoztál a Moirával? – kérdezte Marcell a lényt.

– Egyetlen egyszer.

– Akkor végül is, ismered.

– Mondhatni. Ő a nővérem.

– A nővéred? – csodálkozott el Adria. – De Erik az mondta, hogy ő egy istennő, akkor nem kellene neked is istennőnek lenned?

A lény elmosolyodott. Élezett fogai túllógtak az ajkán.

– De én is istennő vagyok – mondta.

4. fejezet

Az alagsori terembe szuszogós csend költözött, a fiúk nyugodtan summázták az idegen szavait, de Adria nem bírt magával.

– Te istennő? – kérdezte. – Ne haragudj, de nőnek is alig tűnsz, nemhogy bármi isteni lenne benned.

A lény a fogait csattogtatva sziszegett Adriára, de csak ijesztgette, nem támadta meg. Inkább ő is leült a padlóra. Hátát nekivetette a falnak.

– Szerintem meg, igenis nőies vagy – próbált Marcell tompítani Adria szavain. – Nem is tudom, láttam-e már lányt ilyen… ilyen… szép éles fogakkal…

– Ó, észrevetted? Sok időt fordítok az élesítésükre.

– Meg is látszik…

– Hogy mik ki nem derülnek – gúnyolódott Adria, mire a lény felé fordította a kiguvadó szemét. Látni lehetett, hogy a szeme a vérerektől vörös.

– Tudod, mi nem derült még ki? – kérdezte kapkodva Marcell. – A neved. Ők Adria és Erik, én pedig Marcell vagyok. Téged, hogyan szólítsunk?

– Hmm… Név? Mire az?

– Viccelsz? Mindenkinek kell egy név.

– És ha mégsem?

– Várj! Azt mondod, hogy neked nincs neved? Hogy lehet ez?

– A Kéerek egyike vagyok. Egy Kéer. Ha nagyon szólítani akartok, így megtehetitek. Önálló nevet nem kaptam. Felesleges. Elég, ha a feladataimat elvégzem.

– Kéerek? – kérdezte Marcell, és Erikre nézett.

Erik széttárta a karját.

– Ne nézz rám! – mondta. – Most én sem tudom, miről van szó. Nem emlékszem olyan történetre, ami Kéerekről szólna.

– Valóban, a krónikák ritkán említenek minket – mondta a Kéer. A szemét önkéntelenül lesütötte, de hamar magára eszmélt, és azonnal felszegte a fejét.

– De ha istennő vagy, nem kellene minden történetnek tele lennie veled?

– Többféle isten létezik, van, ki magasabbra tör, van, ki alacsonyabbra – felelte a Kéer. – Hogy mondjam? Mi Kéerek kellően alacsonyan helyezkedünk el az istenek sorában. A halál istennői vagyunk, Árésszel járunk csatáról csatára, és az elesett katonák vérén élünk.

– Fúj! – nyögte Adria.

– Szerintem is kellemetlen – folytatta a Kéer. – De ilyen a természetünk, és a testvéreim csak a harcmezőn érzik jól magukat. Évszázadokon át én is így voltam ezzel, de belefáradtam a folytonos harcba, a vérontásba, és persze, az igazságtalanságba. Mert az istenséggel nem csupán hatalom jár, hanem kötelesség is, és mi hiába csak a nekünk kirendelt feladatokat végezzük, az alantas munkánk miatt az istenek többsége, Árész, Erisz és Hádész kivételével, megvet minket.

– Árész a háború istene – gondolkodott hangosan Marcell –, Erisz a…

– Erisz a viszály istennője, Hádész pedig az alvilág ura – mondta a Kéer.

– Nem hangzik kellemes társaságnak…

– Nem is az. Tele van halállal. Ezt elégeltem meg, és döntöttem úgy, hogy Árészt elhagyva új utakra térek. Erre most itt vagyok, az állítólagos jövőben, ahol az istenek dicsősége megkopni látszik. Kellett ez nekem?

– Álljunk csak meg! – szólalt meg Adria. – Azt mondtad, hogy az elesett katonák vérén éltek. Akkor te mégis olyan vámpírféle vagy, nem?

– Fogalmam sincs. Nem tudom, mi az a vámpír. Mi a testvéreimmel csillapíthatatlan vérszomjjal járjuk a harcmezőket, és rettegéssel töltjük meg a haldoklók szívét. De éppen ezen akarok változtatni. Ez a szökésem legfőbb oka. Egyik legfőbb…

– És az megtörténhet – kérdezte Adria –, hogy mi jól összehaverkodunk veled, aztán te egyszer nekünk támadsz, mert már nem bírod vér nélkül?

– Megtörténhet – mondta a Kéer, majd Adriára nézett, és mosolyogva megnyalta a száját.

A lány szeme elkerekedett.

– Ez nem túl biztató – mondta. – Csak úgy lehetsz haver, ha betartasz két szabályt: soha ne egyél meg, és ne használd a rúzsomat!

– Azt sem tudom, mi az a rúzs.

– Addig jó, mindenkinek… – Adria nevetett.

– Elég az ökörködésből – szólalt meg Erik. – Sokkal fontosabb dolgokról kellene beszélnünk. Azt mondd meg nekünk… Kéer… ha a Moira a testvéred, hogyan lehetséges, hogy csak egyszer találkoztatok?

A Kéer sóhajtott. A szájából áradó bűz átjárta a szűkös alagsort.

– A Moirák a sors istennői. A mindenség leghatalmasabb lényei közé tartoznak, időnként még az istenek sorsába is képesek beavatkozni. Szinte soha nem mutatkoznak, szentélyükbe csak engedéllyel lehet bejutni. Mennyi esélyem van nekem erre? Világok választanak el minket egymástól.

– Ezt nem értem – mondta Marcell. – Ha testvérek vagytok, a Moiráknak miért lett ilyen nagy hatalmuk, neked meg csak kicsi?

– Édesanyánk, Nüx, az éjszaka istennője, számtalan istengyermeknek adott életet. Közülük néhányan nagy istenek lettek, mások kisebbek. Ez jutott nekem – vonta meg a vállát a Kéer.

– Még mindig hihetetlen, hogy testvérek vagytok – szólalt meg Adria. – Még a bőrötök sem hasonlít, és ő olyan öregnek tűnik. Hány év van köztetek?

A Kéer szeme egy pillanatra fennakadt.

– A helyedben soha nem firtatnám egy isten korát. A legtöbbjüknek a halandó évek semmit sem jelentenek, mégsem állhatják, ha emlékeztetik őket arra, milyen régóta részt vesznek az idő múlásában. Ez hiúsági kérdés.

– Mit kellene tennünk? Tegezni ezt a… – Adria erősen kereste a szót: – Nénit?

– Igen, ahogy a többi istent is, hadd érezzék a kortalanságuk.

– Mégis mennyi az esélye, hogy még több istennel találkozunk?

– Mennyi volt az esélye, hogy kettővel találkozni fogtok?

– Jogos.

– Na, várjunk csak! – akasztotta meg a beszélgetést Erik, és a Kéer felé fordult. – Akkor te nem a Moirával együtt jöttél?

– Dehogy! Évszázadokkal ezelőtt láttam először és utoljára. Miért jöttem volna vele?

– Nem tudom. Meglepő, hogy egyszerre két ókori görög isteni lény jelenik meg a mi időnkben. Vagy ez csak szerintem furcsa?

A Kéer morgott egyet.

– Évtizedek óta foglalkoztatott a szökés gondolata, a döntést eddig mégsem mertem meghozni. Azonban néhány nappal ezelőtt Árész újfent vitába keveredett Athénével, a kis perpatvaruk pedig felemésztette minden figyelmét. És ami neki bosszúság volt, nekem kihagyhatatlan alkalom a szökésre. Kockázatos kísérlet volt, hiszen a nagyúr keze messzire elér, különösen, ha bosszúról van szó, de akkor már megvolt a tervem. Először is gyorsnak kellett lennem, és minél távolabb jutni Árésztől. Elindultam hát… Innentől homályos az események sora. Amit még biztosan tudok, hogy az égen szárnyalva menekültem, a titokban kialakított menedékem felé, amikor hirtelen csapást éreztem az oldalamban. Mintha óriásra nőtt húsrágó férgek nyomultak volna át a bőrömön, a szívem felé hatolva. Nem tudtam, mi történt, honnan ér a támadás, de egyértelműnek tűnt, hogy a nagyúr bosszúja talált rám. Zuhanni kezdtem, és hiába verdestem a szárnyammal, az csak bénán fityegett a hátamon. Végül itt tértem magamhoz. Ennyit tudok.

– Hogy tisztább képet kapjatok, érdemes meghallgatnotok az én történetem is – szólalt meg a Moira. A hangja mélyről jött, és megtöltötte a teret, mint a visszhang. – Figyelmezzetek!

Mindenki odakapta a fejét. A Moira anélkül ült fel az ágyon, hogy tápászkodnia kellett volna. A kezét nem használta, szellemszerűen lebegett fel. A mozgása is olyan könnyed volt, mintha a teste csak szellőből állna.

– A nevem Klóthó, a Fonó, a sors istennője, a három Moira egyike. Létezésem lényege, hogy sorsokat figyeljek és egyengessek. A feladatban a nővéreimmel osztozok. Milliónyi sorsfonalat figyelek és engedek meg nap mint nap, ez mégsem okoz nehézséget. Nem okoz nehézséget, mert a kezdetektől ez a feladatom. És értek hozzá. – A Moira megállt és egy árnyalatnyit mélyített a hangján. – Nem titok, mégis kevesen tudják, hogy nemcsak az embereknek és az isteneknek van sorsfonala, hanem magának a világnak is. A világ sorsfonalát is én figyelem. Figyelem a kezdetektől egészen a végéig. És ahogy a fonal fut előre, én nem csak a jelent, de a múltat és a jövőt is egyszerre látom. Látom a világ jövőjét már évezredek óta. És a világ évezredek óta ugyanazon jövő felé halad. Semmi változás. Eddig. Azonban a világ sorsának fonalán felfutott egy szál. Egy hiba a fonalon. Hiba, ami tovább szalad, és ami a véget jelenti. Elhozza az istenek alkonyát és vele együtt a világ pusztulását.

A Moira szünetet tartott.

– Ööö… nem vagyok biztos abban, hogy értjük, miről van szó… – szólalt meg Marcell nagyon halkan. Tekintetét nem merte a fátylas Klóthóra emelni.

– Megpróbálom egyszerűbb szavakkal kifejezni magam, halandó. Az én korszakomban a létezés sorsfonala foszlásnak indult. Ha a fonal tovább foszlik, akkor idővel elszakad. Ha pedig elszakad… a világ elpusztul. És nem csak az én időm, ami nektek a múlt, hanem a jelen is. Az idők egymásra omlanak, és eljön a világvége.

Marcell óvatosan pislogott körbe a szobában. Adria és Erik arckifejezését figyelte. Egyszerre látott rajtuk rettegést és hitetlenségét. Valahogy ő is így érzett.

– De mit kell azon érteni, hogy világvége? – kérdezte Adria. – Nem lesz…

– Semmi sem lesz – előzte meg a kérdést Klóthó. – Ez a ház, ez a város, benne minden ember, minden munka, minden álom, az egész világ… semmivé lesz.

– Akkor iskola sem lesz – Adria mosolyt erőltetett magára, és szétnézett. Mintha azt várta volna, hogy valaki rászól az illetlen tréfa miatt. Senki sem szólt rá.

A Kéer hátán megrebbentek a bőrszárnyak, amikor felegyenesedve a Moira felé fordult.

– Ha a világ sorsfonala foszlani kezdett, akkor nem lehet, hogy ez a létezés sorsa? A pusztulás? – kérdezte.

– Nem értitek – rázta meg a fejét Klóthó. – Én korábban már láttam a világ jövőjét, és más volt. Nem a pusztulás a világ jövője. Nem most. Valaki beavatkozott. Valaki a jövőből belepiszkált a múltba, összekeverve a sorsokat, és megbolygatva az időt. Ezért szaladt meg a fonál, ezért rohanunk a vég felé.

– De ki? – kérdezte Erik halkan, szemlesütve.

– Ezt sajnos nem tudom megmondani.

– Jól értem, hogy akkor lényegében fogalmunk sincs semmiről? – kérdezte Adria.

A Moira fújtatott egyet. Mosolygós fújtatás volt.

 – Valóban nem bíztathatlak sok mindennel, de azt mégsem állítanám, hogy teljes homályban tapogatózunk – mondta. – Amikor feltűnt a hiba, megérintettem a fonalat, és azonnal képek villantak be a szemem előtt. Egy látomás. A világ sorsfonala üzenni akart nekem. És én láttam, hogy egy elfedett arcú isten ármánykodik, nem féltve a világ békéjét, hogy saját hatalmat bitorolhasson. Egy isten, aki elárulja a többit. Tervet kovácsolt, hogy a többi halhatatlan fölé kerekedhessen. Hogy ki volt az? Nem láttam. Az isten óvatos és ügyes. Számíthatott a figyelő szememre, mert még számomra is ismeretlen praktikákkal képes elfedni magát. Őt nem láttam, azt viszont igen, mivé lesz a világ, ha a terve beteljesül.

– Mi-mi-mit láttál? – dadogott Erik.

Klóthó lehalkította a hangját, és ahogy beszélt, mintha visszhangot suttogott volna az alagsori falak közé.

– A halottak közül többen visszatértek, majd újra elbuktak. A nap fényét elfojtották, a világ pedig kihűlt. Az égen sötét repedések futottak végig, és végeláthatatlan eső zúdult a földre, elszabadult villámok és mennydörgés közepette. Örökké tartó vihar pusztított. A földön nem termett meg semmi, a talaj elszürkült, süppedős sárrá vált. Az élőlények sorban elhulltak. Kit az éhség, kit az időjárás vitt magával. Ember már alig élt, akik mégis, barlangokban húzták meg magukat, és mindennap küzdöttek az egyre fogyó élelemért. Az istenek rabságban senyvedtek az összeomlott idő terhe alatt. Az a néhány ember, aki túlélte a katasztrófát, az istenek alkonyaként emlegette ezt a korszakot, és várták, hogy az áruló isten megkönyörül rajtuk, és újból felemeli az emberiséget.

– Ez… ez nem semmi vég… – mondta Marcell.

– Ettől kell megóvni a világot – felelte a Moira. Az eddigi álló-lebegős alakját megtörte, és most emberszerűen leült a kanapéra.

– A halottak kikelnek a sírból? – Adria megborzongott.

– Nem ezt mondtam – felelte Klóthó –, hanem hogy visszatérnek.

– Mi a különbség? – kérdezte a lány, de a választ nem várta meg, csak megrázta a fejét, mintha vissza akarna zökkenni a valóságba. – Ennek az egésznek nincs semmi értelme. Miért akarná bárki is elpusztítani a világot? Mi haszna lenne belőle?

A Moira megemelte a fejét. A szemét ugyan nem lehetett látni, de egyértelmű volt, hogy a leplén keresztül Adriát figyeli. Lágy hangon szólalt meg:

– A romokból új világot építhet magának, ahol csak ő uralkodik majd. Istenekről van szó, évezredeket is várhatnak, mire az új élet kisarjad. Nekik megéri a várakozás.

– És akkor most mi lesz? – kérdezte Marcell. Nem akart hinni a világvégében, de érezte, hogy a lábából kiszalad az erő.

– A nővéreimmel megvitattuk a látomást, és megegyeztünk abban, hogy azonnal értesítenünk kell a főistent. Zeusznak muszáj tudnia arról, hogy az istenek között egy csaló ármánykodik, aki képes mélybe rántani az egész világot. Önként vállaltam a hírnök szerepét, hiszen a látomás előttem jelent meg, és nálam részletesebben senki sem számolhatott be róla. Hosszú idő után először hagytam el a szentélyünket. Az utam azonban minden elővigyázatosság ellenére hamar és könnyen elbukott. Megtámadtak. A levegőben utaztam az Olümposz felé, amikor mintha villám sújtott volna le rám, a tagjaimat szurkálós zsibbadás járta át. Azelőtt még soha nem éreztem ilyet, hiszen ez a halandó testek érzése. A végtagjaim nem engedelmeskedtek, magatehetetlenné váltam. Épphogy fenn bírtam maradni a levegőben.

A támadómról fogalmam sem lehetett, de az egyértelművé vált, hogy ilyen állapotban képtelen vagyok elmenekülni, és szembeszállni vele vakmerő őrültség lenne. Legalábbis akkor és ott. Lehetőségek híján úgy döntöttem, hogy egy távoli sorsba kapaszkodva kaput nyitok térben és időben, és előremenekülök a jövőbe. Ekkor újabb kínzó égi csapás ért, teljesen megfosztva a testem feletti uralomtól. Zuhanni kezdtem. Így ütköztem neki a szintén menekülő Kéer testvéremnek. A kapu megnyílt, és a szerencsétlen ütközésnek köszönhetően mindketten átkeveredtünk ebbe a korszakba.

– Akkor nem a nagyúr bosszúja ért utol – sóhajtott fel megkönnyebbülten a Kéer. Egyedül örült, míg a többiek arcára rettegős döbbenet ült ki.

Marcell a Moira elé lépett.

– És… mit fogsz tenni, hogy megmentsd a világot?

A sorsistennő megrázta a fejét.

– Semmit!

– Hogyhogy semmit? – hőkölt meg a fiú.

– Én magam nem sokat tehetek. Az árulás a múltban történik meg, én viszont itt vagyok.

– Akkor miért nem térsz vissza? – kérdezte Adria. – Egy kis időkapu-nyitás megint, és már szevasz is mindenkinek. Láttam is mostanában valami időutazós filmet, abban is volt ilyen.

A Moira megint nemet intett a fejével.

– A múltban ért támadás leszívott az erőmből. Legyengített. Mégsem ez a legnagyobb baj. Az istenek ereje valójában attól függ, hogy az emberek mennyire hisznek bennük. A hitből táplálkozunk. És sajnos, ebben a világban már nem hisznek az ókori istenekben, így a képességeim megkoptak. A múltba nyíló átjárót még képes lennék megnyitni, de összességében akkora hatalom összpontosul bennem, amennyit így, erőtlenül nem tudnék visszahelyezni a saját korszakomba. Idő kell, mire össze tudok gyűjteni annyi hitet, apró gondolatot, eltévedt fohászt, hogy visszanyerjem minden hatalmam. Csak a világnak pont időből van kevés…

– Akkor ennyi volt? – tárta szét a karját Marcell. – Elpusztul a világ?

– Nem! – jelentette ki a Moira. – Azt nem szabad hagyni!

– És mégis mi lesz? – kérdezte Adria.

– Ti fogjátok megmenteni – súgta Klóthó.

Tovább az 5-6. fejezethez