Az Olimposz legyőzése I. – A jövő harcosai 5-6.fejezet

Ahogy ígértem, jön még egy részlet (és akkor most megint leírom a hosszú címet) Az Olimposz legyőzése I. – A jövő harcosai című regényemből. Ennél messzebbre már nem megyünk, szóval ezek itt az utolsó blogra kikerülő fejezetek. Nem is húzom az időt, minden érdekes a tovább mögött.

5. fejezet

A Moira suttogott, Marcell mégis úgy érezte, mintha bomba robbant volna mellette, amitől csilingelni kezd a füle. Nem volt biztos abban, hogy jól hall.

– Na persze – gúnyolódott Erik. – Arról vagyunk híresek, hogy megmentjük a világot.

– Vegyél vissza! – szólt rá Marcell.

– Miért?

– Hogyhogy miért? Te nem ilyen vagy.

– Ez az! – csapott a levegőbe Erik. Látványosan dühös volt. – Most értettem meg. Ez csak egy álom, és hamarosan felébredünk. Görög istenek… világvége, ugyan már…

Adria Erik mellé lépett, és meglapogatta a vállát.

– Tudtam, hogy az öcsikém egyszer meg fog zakkanni – mosolygott.

– Megzakkanni? Tudod mi a zakkanás? Elhinni, hogy isteni lényekkel beszélünk, akik a múltból érkeztek hozzánk! Neked lehetett igazad Adria, ez csak kandi kamera.

– Akkor szerinted mi történik most? – kérdezte Marcell halkan, és körbenézett az alagsori szobában. A Kéer épp a karmaival játszott, hol behúzta, hol kiengedte azokat.

– Ez nem lehet valóság… nem lehet vége a világnak… – dünnyögte Erik, és reményvesztetten nekidőlt a falnak.

– Befejeztétek a civódást? – kérdezte Klóthó. Ahogy beszélt, a csontfehér leple lágyan megrezdült az arca előtt.

– Azt hiszem – mondta Marcell. – De azért érthető, hogy Erik ennyire kiakadt. Nem mindennap történik ilyen… akármi is történik most.

– Persze, hogy érthető – felelte Klóthó. – Sőt, ti ketten talán túl jól is viselitek mindezt. De talán ez a mi szerencsénk, mert jelenleg ti vagytok az egyetlenek, akik segíthetnek.

– De miért mi? Ez annyira hihetetlen! Egyáltalán, mit tehetnénk?

– Ahogyan az előbb már mondtam, az áruló isten összekuszálta a múltat és a jövőt, ezzel sodorva veszélybe az egész mindenséget. Tudod, hogy érte el ezt?

Marcell megrázta a fejét.

– Ebből a korszakból, a ti időtökből lopta el azt a valamit, ami nélkül a terve nem működhetne, aztán magával vitte a múltba – mondta a Moira.

– Mit?

– A látomás ezt nem fedte fel előttem. Annyi bizonyos, hogy ezzel a meggondolatlan tettel az egész létezést fenyegeti.

– Ez azt jelenti, hogy az áruló isten képes utazni az időben?

– Mit gondolsz? – kérdezte Erik dühösen. – Ha járt a jövőben, hogy ellopjon valamit, akkor képes, vagy nem?

– Ez nem annyira egyértelmű – jelentette ki Klóthó. – Az idő bűvöletére még az istenek sem képesek, vagy csak komoly korlátok között. Annyi bizonyos, hogy az áruló, ki tudja milyen fortélyok segítségével itt járt, legalább egyszer, hiszen meglopta a világotok, de valószínűtlennek tartom, hogy akármikor képes az időutazásra. Az túlságosan megrengetné az ismert világ alapjait, és nem kerülhetné el az istenek figyelmét.

– Ezek mind érdekes dolgok, meg szép gondolatok, meg blablabla… – szólalt meg Adria –, de még mindig nem értem, miért nekünk kellene megmentenünk a világot? Nem mintha nekem bármi bajom lenne ezzel… Felőlem csinálhatjuk!

A Moira elmosolyodott. Az arcát takaró lepel miatt ezt csak onnan lehetett tudni, hogy mosolygósan fújtatott egyet.

– Isteni életem során sorsok milliói futottak át az ujjaim között. Ez idő alatt megtapasztaltam, hogy amit az emberek véletlennek gondolnak, az a világ üzenete. Üzenni akar nekik, de ők nem értik az üzenetet, és legyintenek a jelekre.

Marcell zavartan körbenézett.

– Én nem igazán értem, hogy miről van szó…

A Moira folytatta:

– Amikor menekülés közben átjárót nyitottam, a kényszer cselekedett helyettem. Nem volt lehetőségem tervezni, sem mérlegelni, és időhiányában nem választottam úti célt, csak rábíztam magam a véletlenre, a világ üzenetére, és belekapaszkodtam egy számomra ismeretlen, időn átívelő sorsfonalba. Úgy zuhantam át az időfolyamon, hogy fogalmam sem lehetett arról, hol bukkanok elő. És melyik korszakba jutottam így?

Az alagsori társaság félszegen húzogatta a vállát. Nem tűnt úgy, hogy a Moira tényleg választ vár a kérdésre.

– Pont abba, amelyiket az áruló isten meglopott – folytatta Klóthó. – Mondjátok meg, lehet ez véletlen? És az lehet véletlen, hogy menekülés közben magammal rántottam Kéer testvérem? De ami a legfontosabb: lehet-e véletlen, hogy amikor a jövőben segítségre szorulok, milliárdnyi ember közül pont ilyen gyerekekkel találkozok? Nem, ezek egyike sem lehet véletlen. Ez a sors. A világ üzenete.

– Milyen gyerekekkel? – kérdezte várakozón Adria. Máskor kiakadt volna, ha legyerekezik, most fel sem vette. – Milyenek vagyunk?

– Fogékonyak a múltra – súgta Klóthó.

– A múltra? Nem értem.

– Olyan segítőkre van szükségem, akik ismerik a jövőt, mégsem áll távol tőlük az én világom. Ti ősi, legendás népek szellemi leszármazottai vagytok. Örökítők.

– Miicsoodaaa? – Adria adta az ostobát, de a szeme egyre jobban csillogott.

– A népek jönnek-mennek. Civilizációk emelkednek fel, majd buknak el. De az igazán jelentős korszakok soha nem múlnak el nyomtalanul. Ez ellenkezne a természet törvényeivel. Ezért néhányan megkapták a képességet, hogy továbbörökítsék a kultúrájukat, a hagyományaikat, a szellemiségüket, az erejüket. Így olyan világot formáló népek maradhattak meg az emberiség közös emlékezetében, mint az amazonok, spártaiak, atlantisziak, hüperboreusok, de nem is csak az emlékezetében, nem… annál sokkal többen. Az emlék bárkié lehet, de ti egy évezredeken átívelő szellemi örökség birtokában vagytok, és ahhoz, hogy a szellem kiteljesedjen, kell a megtestesülés is. Ezek vagytok ti.

Klóthó Marcellhez lépett.

– Te, fiam – nézett a szemébe –, az egykori dicső spártai nép szellemi utóda vagy. Spárta, a legnagyobb harcosok gyűjtőhelye, akik annyi dicsőséget szereztek maguknak harcban, hogy napestig sorolhatnám őket.

– Kizárt! – rázta meg a fejét Marcell. – Én nem vagyok harcos.

– Ez tényleg így van – erősítette meg Adria.

– Szavak! – legyintett a Moira. – Tiltakozhatsz, vagy erősködhetsz, de ami vagy, azon úgysem változtathatsz. Érzem benned azt a többletet, amit a spártai lélek ad. Világotok távol került az ókori értékektől, ezért egy magamfajta könnyedén felismeri az ilyet.

– Nem vagyok spártai, de még görög sem. Nem is tudok arról, hogy lennének görög rokonaim, kizárt, hogy spártai leszármazott lennék. Apa matematikus, nem katona.

– Elképzelhető, hogy a mitikus szellemi örökség generációk óta a családotok része, de ennek nem kell feltétlenül így lennie. Az eredeti örökítők mindig a saját, letűnőben lévő népükből kerültek ki, de az élet idővel elsodorhatta őket Hellász szigeteiről, évezredek teltek el, sok helyre eljutottak, idegen országokba telepedtek le, mondjuk a tiétekben is. Azok az emberek, akik magukban hordozzák a mitikus szellemiséget, nem feltétlenül vannak tudatában ennek, lehet néven sem tudják nevezni, csak azt veszik észre magukon, hogy szimpatikus nekik a spártai fegyelem, jellemző rájuk az amazoni vadság, vagy épp az athéni szabadosság. Kiütközik rajtuk az ősi tudás gyorsaságban, erőben, harciasságban, mitikus érzékenységben, és még hosszan sorolhatnám.

Marcell még mindig kétkedve ingatta a fejét.

– Amit mondtam, megmondtam – jelentette ki Klóthó. – De ha mindenáron ezen akarsz rágódni, áruld el nekem, kicsi spártai, vesztettél-e már el harcot életed során?

– Én nem igazán szoktam harcolni… – feszengett Marcell.

– Ő elfutni szokott – nevetett Adria.

– Elfutni? – gondolkodott hangosan Marcell. Eszébe jutott a sok küzdelem, a támadások, amik során minden ütés elől ki tud térni, vagy bárkit lehagyni. Igen, tényleg sokszor elfutott, de nem azért, mert félt, hanem mert nem akart visszaütni. Egyszer sem próbált meg verekedni. De igaza volt Klóthónak, lényegében sohasem győzték le, mindig el tudta kerülni a kötekedőket. Eddig azt hitte, hogy szerencséje volt… De mi van, ha a Moira jól mondja, és tényleg spártai leszármazott? Ez megmagyarázhatná, hogy a harcban miért marad mindig sértetlen. Marcell feje megtelt zavaros gondolatokkal. A mai nap különösen foglalkoztatta. A fejfájása. Mindig is érzékenyebb volt a változásokra, de ami ma történt… Megérezte volna, hogy változás van az időben? Hogy félelmetes isteni lények tartanak az ő korába? És amikor megérkeztek, a nyomasztó előérzete, a fejfájása megszűnt. És a többi ember? A rohanók, az autósok? Vajon ők is fogékonyabbak a változásokra? Ők is megérezhették, hogy valami van a levegőben, hogy bajban van a világ, csak nem tudták feldolgozni a hirtelen jött baljós gondolatokat, emiatt szenvedtek baleseteket, kezdtek menekülni?

Klóthó Adriához fordult:

– Te lányom, tökéletes amazon utód vagy. Az őserő, amit elődeid olyan könnyeden fordítottak a javukra, szétvet téged is. Nem lennék meglepve, ha az amazon vonalad első örökítője a királynői családból származott volna, és ez a szál azóta is megszakítás nélkül futna tovább.

– Amazon? – nézett szét Adria. – Tetszik! – mondta, majd az ökölbe szorított kezén felemelte a hüvelykujját.

– Még mindig nem értem – mondta Marcell. – Örököltünk valamit, de nem a szüleinktől, aztán lehet, hogy mégis…

– A ti örökségetek messze túlmutat a vérségi köteléken. Elképzelhető, hogy a szüleitektől örököltétek, de nem a szüleitek örökségét. Letűnt népek utódai vagytok, olyan népeké, akiknek a világmindenség igényli az emlékezetét. Képzeljétek el, hogy a népetek már a végét járja, és akkor egy felsőbb hatalom engedélyt ad, hogy a lényegeteket, a szellemiségeteket egyetlen emberbe összesűrítsétek, egy új entitást alkotva. A halandó test persze nem élhet örökké, de a szellemiség továbbvándorol, az entitás szükség szerint megsokszorozza önmagát, lehet, apáról fiúra száll, lányról anyjára, máskor viszont megszakad a lánc, talán mert az a vonal méltatlanná válik rá, vagy csak nem születik több gyermek, és ilyenkor ez a mitikus entitás új örökítőt választ magának.

– Entitás? – kérdezte Adria. – Úristen! Lehet, valami megszállva tartja a testünk?

Klóthó felnevetett. Igazi felszabadult nevetés volt.

– Biztosíthatlak, hogy semmi sem szállta meg a tested. A szellemi örökség a lényetek része. Ha nem a szüleitek továbbították nektek a tudtukon kívül, akkor is még magzatként választott ki titeket, és vele együtt születtetek meg. Ez másképp nem működhet.

– De mire jó ez a szellemi örökség, ha nem is tudunk róla? – kérdezte Adria. – Hogy őrizhetjük így „a népeink” emlékét? – formált az ujjaival idézőjelet.

– A ti időtökben rengeteg a tudás, a könyvtáraitok túlcsordulnak az ismeretektől, lehetőségeitek szerint a legapróbb részletekig mindent feltártatok az ókori népekről. Olyan élő emlékezetet alkottatok, amit bárki elérhet közületek. A ti tudásotok viszont ösztönös, sokkal mélyebben elrejtett. Olyan tudás, amire most nincs szüksége a világnak, de ha a sors egyszer úgy hozza, mindig lesznek olyan örökítők, akikből ezek az ősi ismeretek felszabadíthatóak.

– És Erik, ő kinek az örökítője? – kérdezte Marcell.

A Moira Erikre nézett, majd megrázta a fejét.

– Benne nem látok ősi, mitikus szellemiséget, de ez nem jelenti azt, hogy ne tehetne nagy dolgokat.

Erik lecsücsörített szájjal üldögélt a fal mellett.

– Nekem mindegy – legyintett. Látszott rajta, hogy csalódott. – Arról beszéljünk, hogyan menthető meg a világ, mert én még most sem értem, hogy mi mit is tehetnénk érte.

– Visszajuttatlak titeket a múltba, hogy értesítsétek a testvéreimet a velem történtekről. A Moirák hatalma nagy, képesek lehetnek arra is, hogy kiszabadítsanak ebből az időcsapdából. De ha nem, még akkor is figyelmeztethetik Zeuszt az árulásról, ahogy azt eredetileg terveztem.

– Ennyi? – kérdezte Marcell. – Adjunk át egy üzenetet?

– Nem egészen. Mivel a ti időtökből lopták el azt, ami zavart okoz a múltban, ti valószínűleg könnyebben megtalálhatjátok, mint bárki más…

– Találjuk meg? – kerekedett el Erik szeme. – Egy idegen világban? Azt se tudjuk, mit keresünk. És ha mégis megtaláljuk, akkor lényegében megtaláljuk az áruló istent is. Nekünk kellene leleplezni az egész árulást? Hogy lehetnénk képesek erre?

– Miért ne lehetnétek? – kérdezte Klóthó. – De ne bosszankodj feleslegesen, egyelőre elegendő az is, ha a nővéreim és Zeusz értesülnek arról, hogy csapdába estem a jövőben. A Kéer segít nektek eligazodni a múltban, igaz?

A Kéer kelletlenül bólintott.

– Nem szívesen közösködöm halandókkal, de ha a világom sorsa múlik rajtuk, mindent megteszek, hogy megóvjam őket.

– És ezt jól teszed – bólintott a Moira.

A Kéer véreres szeme alig észrevehetően felcsillant, mintha egy váratlan gondolat jutott volna eszébe, és ez halvány mosolyt húzott a fekete szájára. Elégedettebbnek tűnt, mint korábban bármikor.

– És hogyan kerülünk a múltba? – kérdezte Marcell.

– Természetesen az én segítségemmel – felelte a Moira.

– Hé! Hé! Hé! – pattant fel Erik. – Nem úgy volt, hogy képtelen utat nyitni a múltba, mert túlságosan legyengült hozzá?

– Ilyet sohasem állítottam. Azt mondtam, hogy a bennem összpontosuló hatalom múltba helyezéséhez túlságosan sok energiára lenne szükségem, ezért magamat még nem tudom visszajuttatni. Annyi erőm viszont van, hogy titeket, halandókat, meg a kis Kéert visszaküldhesselek az én időmbe.

Erik dühös csalódottsággal huppant vissza a földre.

– Mennyi idő van megmenteni… izé… a világ végéig? – kérdezte Adria.

– Nehéz erre válaszolni – felelte a Moira. – Annyi bizonyos, hogy az idő most ellenünk dolgozik. A látomásom feltárta előttem a folyamatokat, és láttam, ahogy a napok felsorakoznak egymás mellett, de a pontos számukat nem figyelhettem meg. Talán egy hét, ennyi juthat nekünk. Hét emberi nap.

Marcell nyelt egyet.

– Ez nem túl jó hír…

– Várjunk csak! – szólalt meg Erik. – Ha az árulás több ezer évvel ezelőtt történik, akkor lényegében már meg is történt, mi mégis itt vagyunk a jelenben, és a világ nem pusztult el…

– Tévedsz! – felelte a Moira. – Bonyolult lehet ezt megérteni, de azzal, hogy az áruló összekuszálta az idősíkokat, a saját idejét kiemelte az idő folyásából. Úgy képzeljétek el az időt, mint az egymásra pakolt téglákat, amiből egyet majdnem teljesen kihúztak. A tégla még az oszlop része, de már kilóg belőle. Ez a kilógó tégla az időnek az a szakasza, amiben az áruló isten megvalósítja a tervét. És mivel most nincs teljes összeköttetésben az idővel, mondhatni időn kívül helyezkedik el, mindent percről-percre, óráról-órára, napról-napra meg kell élnünk. Ez ad lehetőséget, hogy leleplezzük az árulást.

– Kicsit tényleg bonyolult – mondta Adria.

– És mi lesz, ha nem jövünk rá, ki az áruló? – kérdezte Marcell.

– Az eseményeknek két végkimenetele lehetséges – felelte Klóthó. – Ha megtaláljuk az árulót és leleplezzük a tervét, az olyan, mintha visszacsúsztatnák a téglát az oszlopba, és minden helyre áll. Viszont ha az áruló isten beteljesíti a tervét, azzal végleg kirántja az idő tégláját, amitől az egész idő összeroskad, és elhozza a végső pusztulást. Harmadik lehetőség nincs.

– Megvan! – kiáltott fel Erik. – Abba az időbe kellene visszaküldeni minket, amikor még nem történt meg az árulás. Elhíresztelnénk az istenek között, és ők azelőtt leleplezhetnék a csalót, mielőtt elárulná őket.

A Moira megrázta a fejét.

– Én nem vagyok az idő ura – mondta. – Van befolyásom az időre, de a múltnak egybefüggően kell folynia, így én nem tudlak más pillanatba visszajuttatni titeket, csak abba, amelyikből én kikerültem. Vagyis ahhoz a pillanathoz még hozzáadódnak azok az órák, amiket ebben az időben már eltöltöttem.

– Ez így elég rizikósan hangzik – felelte Erik. – Meg kellene beszélnünk egymással.

A Moira bólintott.

– De ne felejtsd, hogy a világotok idejét beszélgetitek el.

6. fejezet

– A világotok idejét beszélgetitek el – gúnyolódott Erik elváltoztatott hangon. Már kiért az alagsorból, és a többiekkel együtt a szobájába tartott. A Kéer is csatlakozott hozzájuk.

– Mi bajod van? – kérdezte Marcell.

– Nem tetszik ez nekem. Bele akarnak rángatni valamibe, amihez semmi közünk.

– Nincs közötök a világ sorsához? – kérdezte a Kéer csodálkozva.

Erik ránézett.

– Te miért nem maradtál az alagsorban?

– Csitulj kisember, nem én ártottam neked. Egyébként csak körül akarok nézni. Tetszik ez a hely. Színes falak, jó bútorok. Nálunk nincsenek ilyenek.

– Várj, amíg meglátod a tévét – mondta Adria.

– Mi az a tévé? – kérdezte a Kéer.

– Elég – fordult Erik Adriához. – Te tényleg a tévéről akarsz beszélgetni vele?

Időközben beértek Erik szobájába, ami apró volt, de a fehér falak miatt tágasnak hatott. Az egyik falnál egy cseresznyeszínű íróasztal állt, vele szemben egy ugyanilyen ruhásszekrény, mellette könyvespolcok, amiknek többsége annyira túl volt pakolva, hogy a súlytól meggörbültek. Az egyetlen egyenes polcon Rubik-kockák sorakoztak. Volt ott 2x2-es, 3x3-as, 4x4-es és 5x5-ös kocka is, mindegyik kirakva. Erik ágyát az ajtóval szemben, az ablak alá zsúfolták be. Ahogy a Kéer észrevette az ágyat, rögtön elterült rajta, és karmos kezével feltúrta a paplant.

– Mesés – hörögte.

– Azonnal szállj ki! – üvöltött Erik. – Büdös lesz tőled!

A Kéer nem állt fel, de a fejét oldalra billentette, a szemét pedig elkerekítette, mint egy bánatos kismacska.

– Fúj! Fejezd be! Fejezd be! – visítozott Adria, de a fiúk is elfordultak, és a szájukhoz kapták a kezüket.

A Kéer hiába próbálta elővenni a legbájosabb arcát, vörös szeme kifordult, fekete vérerek dagadtak ki rajta.

– Maradhatsz az ágyban, csak ezt fejezd be – kérlelte Erik.

A Kéer megvonta a vállát, és visszaöltötte eredeti arckifejezését.

– Jó, most már beszéljünk komolyabb dolgokról – mondta Marcell. – Nem értelek Erik, te nem akarod megmenteni a világot?

–Már hogyne akarnám. De miért mi? Miért nem küld vissza katonákat, vagy mondjuk a hadsereget, fegyverekkel, meg mindennel?

– Nem akarok közbeszólni – mondta a Kéer –, de ha egy egész hadsereg visszautazna az időben, szerintetek nem okozna túl nagy felfordulást a múltban?

Erik nagy levegőt vett.

– Én csak azt akarom mondani, hogy ezt a problémát nem nekünk kellene megoldani. Ez az ő dolguk, az ő világuk, oldják meg ők.

– Ahhoz képest, hogy milyen okosnak tartod magad, elég nagy butaságokat tudsz mondani – szólalt meg Adria.

– Mi van?

– Azt értsd meg – mondta Marcell –, nincs olyan, hogy a mi világunk, meg az ő világuk. Az ő világuk a miénk múltja, ha a múlt pusztul, akkor a jelen, meg a jövő is.

– Most komolyan, szerintetek tényleg mi vagyunk azok, akik megmenthetik a világot?

– Én benne vagyok, hogy megmentsük a világot – mondta Adria.

– Mert te minden ostobaságban benne vagy…

– Miért, mit kellene mondanunk a Moirának? – kérdezte Marcell. – Hogy nem akarunk segíteni? Ezt te sem gondolhatod komolyan.

– Jó – felelte Erik. – De azt sem hagyhatjuk, hogy Klóthó döntsön helyettünk. Ti nem érzitek, hogy minden gondolatunkra rátelepszik?

– Mit akarsz mondani?

– Csak annyit kérek, hogy adjunk magunknak félórát, amíg egyedül, tisztán átgondolhatjuk a helyzetet. Eddig egyfolytában befolyásoltak minket, hol karmokkal – Erik a Kéerre nézett –, hol szavakkal. Itt az ideje, hogy isteni befolyás nélkül, önállóan döntsünk.

– El akarsz küldeni? – csodálkozott a Kéer.

– Igen, menj vissza az alagsorba, a Moirához.

A Kéer nem mozdult.

– Akkor a tévét meg sem mutatjátok? – kérdezte vigyorogva.

– Az alagsorba! – dühöngött Erik.

A Kéer arcáról lefordult a mosoly. Felállt, és előpattintotta a karmait.

– Te tényleg üvöltözni akarsz velem?

Erik először hátrahőkölt, de aztán összeszedve a bátorságát a többiekhez fordult.

– Erről beszélek – mondta. – A Moira azt kérte tőle, hogy vigyázzon ránk, de még meg sem kezdtük a küldetést, máris fenyeget minket. Biztos, hogy be akarjátok ezt vállalni?

Marcell felhúzta a szemöldökét.

– Ez így tényleg nem helyes – szólalt meg.

A Kéer visszahúzta a karmait.

– Ne… haragudjatok – sziszegte a fogait összeszorítva. Nehezen mondta ki ezeket a szavakat. – A Moira mellett leszek, ti gondolkodjatok nyugodtan. Csak ne sokáig!

Adria csípőre tett kézzel nézte, ahogy a Kéer kilép a szobából.

– Nem kellene húznunk az időt – elégedetlenkedett.

– Ha ez ilyen fontos Eriknek, adjunk neki félóra gondolkodási időt – mondta Marcell, és ő is kilépett az ajtón.

– Hé! – kelt ki magából Erik. – A gondolkodási idő nemcsak nekem kell, ti is gondoljátok végig, hogy mi vár ránk, mit kockáztatunk, és milyen társat kapnánk magunk mellé.

Adria fejcsóválva követte Marcellt, de a folyosóról még visszaszólt Eriknek.

– Töprenghetsz, amennyit csak szeretnél, de te komolyan hiszed, hogy a világ megmentését vissza lehet utasítani? – kérdezte, de a választ nem várta meg, gyors léptekkel otthagyta az öccsét.

*   

Erik egyedül maradt a szobájában. Először csak le akart dőlni az ágyra, hogy kényelmesen emészthesse meg a vele történteket, de az ágyneműn még érezte a Kéer szagát, ezért ablakot nyitott, és idegesen keresett valamit, ami akár csak egy pillanatra is lefoglalja a gondolatait. Végül a 3x3-as Rubik-kockánál állapodott meg. Pár másodperc alatt teljesen összekeverte, majd gyors mozdulatokkal forgatni kezdte. Fél perc alatt újra kirakta a kockát. Ezt egymás után még háromszor megcsinálta.

Ha valaki megtudta, hogy Erik képes kirakni a Rubik-kockát, percekig hüledezett az ügyességén, és mint valami csodagyereket kezelte. Pedig Erik nem titkolta, hogy nem egyedül jött rá a kocka logikájára, hanem internetes videókból tanulta meg, de erre már senki nem figyelt oda. Olyan emberrel pedig egyáltalán nem találkozott, aki ennek hatására rákeresett volna valamelyik videóra, hogy maga is megtanulja a kirakást. A legtöbb ember sajnálta ilyesmire az időt, és a Rubik-kockát inkább megtartották valami titokzatos csodának, amit csak a beavatottak érthetnek. Erik nem akart csodákat az életébe, ő érteni szerette a dolgokat. Most viszont…

Mi ez, ha nem csoda? – gondolkodott.

Istenek – vagy valakik, akik annak mondják magukat –, jelentek meg a városában, az utcájában, a házában. De görög istenek nem léteznek, ezt mindenki tudja. A polcán, beszuszakolva sok más könyv közé, ott állt egy mitológia lexikon, és annak egyetlen sora sem említi, hogy a régi történeteknek valóságalapja lenne.

De akkor mi folyik itt?

Eriknek eszébe jutott, hogy a Moira azt mondta, az istenek ereje attól függ, hogy mennyire hisznek bennük az emberek. Manapság viszont már senki vagy csak nagyon kevesen hisznek a régi görög istenekben. Lehetséges, hogy régen tényleg éltek, de mostanra lejárt az idejük, és átadták a helyüket másnak? Lejárhat egyáltalán egy isten ideje?

Erik képtelen volt megérteni a történteket, és mint általában, ez most is nyomottá tette a kedvét. Úgy érezte, nem maradhat a szobájában, ki kell szellőztetnie a fejét, hogy ismét tisztán és egyszerűen jöjjenek a fejébe a gondolatok. Szinte kirobbant az utcára, ahol az első párszáz métert futva tette meg. Odakint fojtott levegő fogadta, az eget átnyújtózta egy sötét felhő, és már az esőszagot is érezni lehetett, de a hőmérséklet még nem csökkent, és az egész város egyetlen nagy, fülledt szaunává vált.

Erik nem tudta, hová menjen. Jól esett volna neki egy hűvös légkondicionált hely, de a közelben csak egy ilyet ismert, az edzőtermet, amit messzire akart kerülni. Adria édesanyja dolgozott ott, női önvédelmi foglalkozásokat és kick-box edzéseket vezetett. Az edzéseket Adria is látogatta, aki pár héttel korábban letette a vizsgát a zöld övért, és már megkezdte a felkészülést, hogy néhány hónap múlva sikeresen megszerezhesse a kék övet. Erik úgy tett, mint akit ez hidegen hagy, de eléggé bosszantotta, hogy Adria milyen sikeres a küzdősportokban, amíg ő legfeljebb egy részeg teknős ügyességével bír. A mostohaanyjával nem sok időt töltött együtt. Általában jól kijöttek egymással, csak azt nem szerette, amikor a nő azzal nyaggatta, hogy kezdjen valamit a testével, és járjon ő is edzésre. Ha ilyenkor belelovallta magát, egészen bántó megjegyzéseket is odaszúrt Eriknek, és képes volt órákon át a fiú alkatát cikizni. Ha Erik véletlenül mégis letévedt az edzőterembe, úgy megkínozta, hogy egy hétig egyetlen összefüggő zsibbadássá vált a teste. Erik mégsem bánta, hogy két évvel korábban a nő hozzáment az ő édesapjához, mert ettől valahogy teljesebb lett az életük. Nem úgy, mint amikor az édesanyja még élt, de egy kicsit hasonlóképp. Mostanában viszont a szülők mintha többet veszekedtek volna, mint eddig, ami nem tetszett Eriknek. Minden hangos szó összeszorította a gyomrát, nem értette, mi hozza ki ezt belőlük. Ahogy megfigyelte, Adria is hasonlóan reagálta le a dolgokat. Egyikük sem szerette volna, ha vissza kellene térniük a régi félárva, vagy elvált szülős életükbe.

Erik lemondott a légkondicionálóról, tartva attól, hogy csapdába esik az edzőteremben, jobbra fordult, és a kráter felé vette az irányt, amit még a Kéer ütött az aszfaltba. Kíváncsi volt, hogy feltűnt-e már az embereknek, hogy milyen pletykákat találtak ki róla, mivel magyarázzák a földbe robbant lyukat. Percek óta gyalogolt a gondolataiba mélyedve, amikor az egyik saroknál megtorpant.

Tőle ötven méterre három olyan felsőbb éves állt, akik ma beléjük kötöttek. Mindhárman most fejezték be a kilencedik osztályt, míg Marcell és Erik a nyolcadikat. A fiúk pechjére nyolcosztályos gimnáziumba jártak, így esélyük sem volt arra, hogy megszabaduljanak ezektől a bunkóktól, és a következő tanévben, egy új iskolában, újakat kapjanak maguknak. Erik nem tudta, hogyan fajult el köztük ennyire a viszony. Azon gondolkodott, ha év elején hagyják magukat, talán megússzák egy kis ártatlan megvicceléssel, mint a legtöbben, de az, hogy Marcell állandóan kicsúszott a kezeik közül, csak felbőszítette őket, és mint valami ócska filmben, nevetséges bosszúhadjáratot indítottak ellenünk.

Erik most fogta fel, hogy egyedül van, és jobb, ha nem kísérti meg a sorsot azzal, hogy megpróbál elmenni mellettük. Még egyszer utoljára rájuk nézett. Az egyik fiú középmagas, kis tömzsi, fekete baseballsapkában, az arca szeplős, és ki tudja miért, pár nappal korábban a vöröses szemöldökét neonzöldre színezte. A másik két fiú színes farmernadrágban, zsebre dugott kézzel álldogált. Mindketten vékonyak, de nyurgák is, égimeszelő típusok. Nem testvérek voltak, bár úgy néztek ki. A hajukat oldalt és hátul egyformára nyíratták, és egyformán is zselézték. A ruháikat pedig mintha a pláza leglazább üzletének kirakata okádta volna rájuk.

Erik megfordult, és elindult vissza.

– Hé! –hallott meg egy kiáltást. Felismerte a hangot. Az egyik nyurga volt az.

Megtorpant.

Tudta, hogy nem szabad megállnia, mégis megtette.

– Hé! – kiáltották megint.

Egyértelmű volt, hogy észrevették. Erik teste minden ízében tiltakozott az ellen, hogy megforduljon, de mintha hipnotizálták volna, nem bírt elállni.

Megfordult.

Szembekerült a távolban álldogáló felsőbb évesekkel, akik elindultak felé.

– Hol van a barátod? – szóltak oda neki menetközben.

Erik meglepődött: pár órája még elfutottak Adria elől, és most megint Marcellt keresik. Nem akart válaszolni, inkább tett egy tétova indulólépést.

– Hé! Maradj csak ott!

Erik egyre feltűnőbben nézett hátra. Tudni akarta, ha futnia kell, mi van mögötte.

– Meg ne moccanj, hörcsögpofa! – kiáltotta a neon szemöldökű mérgesen.

Eriket elöntötte a düh. Az arca égett, érezte, hogy elpirul.

A másik kettő felröhögött.

– Mi csak a barátodról akarunk beszélgetni – mondták neki. – Várj meg minket nyugodtan, és téged békén hagyunk.

Már közel jártak.

Utolsó esély – gondolta Erik. Ha most sem kezd el menekülni, nem lesz előnye velük szemben. Lassan leeresztette a kezét, elernyesztette a testét, mintha megnyugodott volna, és be akarná várni a fiúkat. Erre ők is lelassítottak. Ez jó pillanat lett Eriknek. Egyetlen gyors mozdulattal sarkon fordult, és futni kezdett.

Amikor legközelebb hátranézett, látta, hogy a nyomában vannak. És gyorsak voltak. Még a neonzöld szemöldökű tömzsi is gyorsabb volt, mint ő.

Rohanás közben a legtöbb gyalogost hamar kikerülte, de némelyikük hirtelen zavarában rosszul állt félre, és mintha egy gyorsat táncoltak volna, minden lépésnél újból szembekerültek egymással. Erik másodperceket vesztett egy-egy ilyen félresikerült kerüléssel.

A tüdeje szúrt, a mozgása lelassult, a lihegés pedig annyira felerősödött, hogy abban sem volt biztos, hogy egyáltalán lélegzik-e, vagy már csak falja a levegőt. Felnézett, hogy lássa, mi van előtte.

Egy busz.

A másik oldalon egy busz érkezett. Ha felszállhatna rá…

Csak egy négysávos úttest választotta el tőle. A zebrához tartozó jelzőlámpán már villogott a zöld gyalogos figura. Erik kétségbeesetten fordította hátra a fejét: az előnye teljesen elolvadt, ha itt megáll, biztos utolérik. Összeszedte minden erőtartalékát, és még egyszer rágyorsított a lépteire. Mire a lámpa pirosra váltott, ő már a másik oldalon járt, berohant a buszra várók közé, és előrefurakodott, ami miatt kapott néhány kellemetlen beszólást, de legalább elsőként szállhatott fel az éppen fékező buszra.

Az üldözőit nem lassította le a pirosra váltó jelzőlámpa, még megpróbáltak átszaladni az úttesten, de az útközepén már meg kellett torpanniuk. Elindult a szembe jövő forgalom, és ők ott ragadtak két sáv között. Erik kinézett az ablakon, és látta, hogy miközben autók húznak el mellettük, a felsőbb évesek egyfolytában neki mutogatnak.

Csalódottan roskadt az egyik ülésre. Eddig még nem fordult elő, hogy az iskolán kívül is megpróbáljanak belekötni. Ez nem sok jót sejtetett a nyári időszakra. A teste remegett, és hiába távolodott tőlük gyorsan, nem érzett megnyugvást. Aztán a gondolatai hirtelen átkattantak, és másképp kezdte látni a történteket. Mintha jelet kapott volna. Jelet, ami őt igazolja. Azon gondolkodott, ha még idehaza sem tudja megvédeni magát néhány idiótától, mihez kezdhetne a teljesen ismeretlen múltban. Túl nagy a kockázat, mondta magának.

Két megállóval később leszállt a buszról, és hogy ne feltűnősködjön, mellékutcákon sétált haza. Rögtön Adria szobájába sietett. A nővére az ágyán feküdt, és egy sárga teniszlabdát dobált a levegőbe. Marcell a lány laptopja előtt ült, de nem csinált semmit, csak üresen meredt a felhajtott képernyőre. Ahogy rájuk nézett, Erik tudta, hogy nem fogadták meg a tanácsát, és meg sem próbálták nyugodtan végiggondolni a helyzetet.

– Ez több volt, mint félóra – mondta Adria, és újra a levegőbe dobta a labdát.

– Remélem, jutottál valamire – szólalt meg Marcell –, nem csak az időnket vesztegettük.

Erik nem akart a városban történtekről beszélni. Szégyellte.

– Kockázatos. – Csak ennyit mondott.

– Micsoda?

– A múlt. Még a suliban is egyfolytában bajba keveredünk, mi történne velünk ott?

– Jól értem, hogy te most nemet mondasz a világ megmentésére, mert a suliban néha beléd kötnek? – kérdezte Adria. – Ha félsz, akkor azt mondd!

– Már mondtam, hogy félek, és ha kell, ezerszer megismétlem. Szerintem ezen nincs semmi szégyellni való.

– Tényleg nincs – bólintott Marcell. – Nem tagadom, én is beijedtem kicsit, de a világ…

– Ti komolyan elhiszitek, hogy bajban van a világ, és csak mi segíthetünk rajta?

– Ezt ne kezdjük elölről! Láttuk, amit láttunk…

– Na, jó, öcsikém, ne csűrjük-csavarjuk a dolgot: beszélj egyenesen! Ki akarsz szállni?

Erik széttárta a karját és meghőkölt, mint akit még a feltételezés is sért. Gyorsan akart válaszolni, mégis másodpercekig kereste a szavakat.

– Én azt mondom – kezdett bele –, menjünk vissza az alagsorba, és beszéljük meg Klóthóval, hogy ez a küldetés pontosan milyen kockázatokkal jár. Nyugtasson meg minket, hogy nem meghalni küld vissza a múltba, és ha eljön az idő, képes újból a jelenbe juttatni, mert csak akkor hozhatjuk meg a jó döntést, ha mindennel tisztában vagyunk.

– Az agyadat kellene már tisztába tenni – elégedetlenkedett Adria, és felállt. Mindhárman kimentek a szobából.

*      

Az alagsori lámpák fénye most halványabbnak tűnt, mint amikor eljöttek onnan. Mintha valami elfedte volna a világítótesteket. És tényleg… Az alagsor egészét fonalak futották végig, faltól-falig, mennyezettől padlóig, keresztül-kasul, mintha egy óriáspók szőtte volna őket, és középen ott lebegett a Moira. Nem is volt igazi lebegés, hiszen a fonalak a testére csatlakoztak, és azok tartották a levegőben. Úgy nézett ki, akár egy pók a háló közepén.

– Ha ezt anya meglátja… – mosolygott Adria.

– Itt meg mi folyik? – kérdezte Erik.

– Gyógyítom magam – felelte a Moira egykedvű nyugalommal, és fejével Marcell felé bökött. – Gyere ide!

Marcell első szóra engedelmeskedett, és elé lépett. Klóthó kinyújtotta a kezét, amitől a fonalak megfeszültek, de annyit éppen engedtek, hogy felgyűrhesse a fiú pólójának ujját. Fejét a meztelen válla fölé hajtotta, és rálehelt. Marcell érezte, hogy a sorsistennőnek füsttel kevert vanília illata van.

– Megjelöltelek, hogy mindenki tudja, az én nevemben jársz el, így bátran keresheted a testvéreimet. Sorsokat értetek majd meg, és sorsok értenek meg titeket.

– Hé! – háborodott fel Adria. – Miért pont őt?

– Őrizd meg a bizalmad bennem, lányom – felelte Klóthó lassú suttogással. – A barátod vezéralkat, engedjük hát, hogy az is legyen.

– De én vagyok a királyi örökítő – ellenkezett Adria kevés eréllyel.

A sarokban gubbasztó Kéer kárörvendően felkuncogott.

– Nem minden király jó vezető – felelte a Moira.

– Egyáltalán, mi szükségünk vezetőre? Én nem szeretem, ha megmondják, mit kell csinálnom.

– Persze, hogy nem. – A Moira hangján érezhető volt, hogy mosolyog. – Parancsolgatni bárki képes, ezért nem is ez a jó vezér ismérve, hanem hogy összetartja a csapatot, és a nehéz helyzetekben meghozza a nehéz döntéseket. Mondd lányom, szeretnéd, ha neked kellene a társaid élete felől dönteni?

Adria megrázta a fejét.

Én sem szeretnék életekről dönteni – gondolta magában Marcell. Amikor látta, hogy a beszélgetés nem folytatódik, tett egy tétova mozdulatot, hogy visszaléphessen a többiek mellé.

– Még nem végeztem – szólt rá Klóthó.

Marcell elsőre megdermedt, majd megint a Moira elé lépett, aki a lepellel takart száját a fiú füléhez tartotta, és súgott neki valamit. Csak azt lehetett látni, hogy a fehér anyag megrezdül, de a hang kettejük között maradt. Másodperceken át sugdolózott. Meglepően gyorsan beszélt, Marcell nehezen követte, de mindent megjegyzett, azt is, hogy miért ne bízzon más istenekben, és két nevet is: Kronosz és Prométheusz. Tőlük segítséget remélhet. Másodpercekig memorizálta a neveket.

– Na, álljunk csak meg! – szólalt meg Erik. – Miért csinál mindenki úgy, mintha elvállalnánk az utat?

– Miért, nem vállaljátok? – kérdezte a Moira.

– Nem! Ezer dolog miatt sem. Az csak egy dolog, hogy veszélyes, de ott vannak a szüleink is. Nekik hogyan magyarázzuk meg, hogy eltűntünk? El sem engednének egy ilyen veszélyes útra!

– A világ sorsáról van szó, és te azon aggódsz, hogy elengednek-e a szüleid?

– Asszonyom, nem bízhatja ránk a világ megmentését, és nem küldhet vissza minket a múltba, mert mi még túl fiatalok vagyunk. Mit tehetne az ókori Görögországban pár nyolcadikos?

– Itt lehet, hogy, fiatalnak számítotok, de ha visszautaztok a múltba, már jóval többek lesztek. A jövőből érkezett utazók. Olyan tudás birtokában vagytok, ami elképzelhetetlen egy ókori embernek. Még az istenek számára is érdekessé váltok. Ti lesztek a jövőből érkezettek. A jövő harcosai.

– A jövő harcosai? Ez tetszik! – mosolygott Adria.

– Nem! Nem! És nem! – ellenkezett Erik. – Tudjátok mit? Felőlem ti mehettek. Úgyis ti vagytok az örökítők, de én maradok.

– Fiam – szólalt meg Klóthó –, azt hiszem, félreértettél. Lehet az én hibám, mert engedékenynek tűntem, de én nem megkértelek arra, hogy segítsetek. Nem. Nektek nincs választásotok. Túl sok minden forog kockán ahhoz, hogy választhassatok.

– Ezt hogy…?

Hirtelen zavaros zizegés futott végig az alagsorban. Marcell először azt hitte, csak az égő vacakol, hiszen újabban gyakori volta környéken az áramkimaradás, de ahogy felnézett, látta, hogy a villanykörte tökéletes állapotban szórja szét a fényét. Valami mégis volt ott. Valami zaj.

Szakadás.

Suhogós neszek rágták a falakat, mint amikor ruhaanyagot hasítanak. Marcell értetlen forgolódás közben kereste a zaj forrását. Aztán rájött, mi az… Megtorpant, és merev arccal nézett maga elé. Kinyújtotta a karját, hogy megérinthesse, de mielőtt elérte volna, ijedten vissza is rántotta a kezét. Alig hitte a látottakat, nemhogy meg merje érinteni.

Az alagsor levegőjén szakadás szaladt végig, mintha valaki megvágta volna a valóságot,a szakadáson pedig, apró fehér pontokkal tűzdelt, tompa, zöldes fény szűrődött ki, akár a csillagos éjszakai ég zöld másolata. Pár másodperccel később a nyílás kiszélesedett és örvényszerű átjáróvá vált. Rideg fény vetült a szobában álló társaságra.

– Ne! – nyögte Erik az ajtókeretbe szorult tejútra bámulva.

De a szava nem ért semmit.

Marcellt, Adriát, Eriket és a Kéert elnyelte a szélesedő átjáró.