A könyvbemutató után

Megtörtént.

Vasárnap nem sokkal féltizenkettő után egy remegő kézzel tartott mikrofonba beszéltem az első regényem bemutatóján. A kezem nem feltétlenül az idegesség miatt remegett, hanem azt vettem észre, hogy alapból van benne egy enyhe remegés. De hogy ez most mennyire lényegtelen… :)

A bemutatót a Darshan udvarban tartottuk. A hely ismerős volt, mert írósulis találkozások okán már kétszer is jártam itt. Amikor beléptem, Rácz-Stefán Tibor (Fogadj el!, Túl szép) villámgyorsan kiszúrt, és máris a kezembe nyomta a kiadó által készíttetett könyvjelzőimet. Utána Demi Kirschnerrel (Öld meg Jana Robinst!), szintén elsőkönyves sorstársammal futottam össze, akivel szerettem volna egy jót pletykálni, de Demi SEMMILYEN pletykát nem tudott, ami engem érdekelt volna, így meg kellett elégednünk azzal, hogy együtt izguljuk végig a kezdésig hátralévő pár percet.

És végül eljött a pillanat, Kae Westával (A démon és a papnő, Karvalyszárnyon) az oldalunkon felvonultunk egy emelvényre, és leültünk a saját regényeink mögé. A kérdezz-felelek-et Varga Beával „játszottuk” (ha On Sai nevén keresitek sok jóságot találtok tőle). A hangulat könnyed volt, a beszélgetés elején mégis kicsit összeszedetlennek éreztem magam. Na, de most komolyan… Úgy mentem el a könyvbemutatómra, hogy meg lehetett lepni olyan kérdésekkel, hogy mit lehet rólam tudni, meg mesélnél a történetedről? Ha nem ezekre, akkor mire számítottam? :)

Idővel viszont úgy éreztem, hogy kezdek belejönni. Ekkor ért véget a bemutató. :)

Na, nem baj, legalább megtanultam, hogy máskor rögtön jó formában kell indítani. :)

A beszélgetés után jött a dedikálás, amihez oldalra kellett vonulnunk. Kae és Demi rögtön el is foglalt egy-egy boxot, én viszont kicsit elvesztem a helykeresésben. Szerencsére akadt, aki rám talált, így befészkeltem magam egy helyre, ahová már viszonylagos rendszerességgel érkeztek emberek. Azt hittem, furcsa érzés lesz, ha valaki dedikáltatni akarja velem a könyvét, de akkora nyüzsgés volt körülöttünk, hogy ezt megélni sem volt időm. Így utólag viszont azt mondom, igazán melengető érzés olyan emberekkel találkozni, akik pénzt adnak azért, hogy megismerjenek egyet a fejedben élő sok történet közül.

Tollat keresek (pedig volt nálam vagy három)

A Dreamworld blogon később láttam egy élménybeszámolót, ahol volt kép az egyik általam dedikált regényről is. Ennek egyfelől örültem, másfelől megint szembesülnöm kellett azzal, hogy milyen csúnya a kézírásom.

A dedikálás alatt találkoztam számtalan (na jó, ha igazán akarnám, meg tudnám számolni őket) olyan bloggerrel, akik a blogturnénak köszönhetően már olvasták a regényt. És ha valami tényleg furcsa volt, akkor az a rajongásszerű szeretet, amivel a Kéer karakterét övezték. Hihetetlen volt látni, egyrészt, hogy szeretnek egy olyan karaktert, amit én írtam, másrészt hogy a történetem nélkülem is önálló életet él. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel. :)

A rutintalanságomnak tudható be az is, hogy bizony egyetlen könyvbe sem írtam dátumot. A vicces az, hogy miután erre rájöttem, néhányan még elkaptak egy-egy aláírásra, de akkor is ugyanúgy elfelejtettem…

Megtaláltam

Amit sajnálok, hogy a dedikálás és egyéb dolgok miatt majdnem teljesen lemaradtam a második könyvbemutatóról, ahol Felkai Ádám (Para körút), Róbert Katalin (Szívből,színből, igazán, Kezdjetek el élni!) és Rácz-Stefán Tibor beszélt az újonnan megjelenő regényeiről. Felkai Ádámra különösen kíváncsi lettem volna, mert ő Demihez és hozzám hasonlóan szintén újoncként mutatkozott be. Gonosz módon, jó lett volna látni a félelmet a szemében. :)

A második bemutató (Felkai Ádám, Róbert Katalin, Rácz-Stefán Tibor)

A legutolsó bemutatón, ahol Deszy beszélgetett Réti Lászlóval (mindketten nagyon profin csinálták) mellém keveredett Moskát Anita, akivel azelőtt még soha nem találkoztam. Váltottunk pár szót, de ez az egész csak azért érdekes, mert a budapesti utazásomhoz pont az ő Horgonyhely című regényét hoztam magammal.

És ezzel nagyjából az esemény végére is értem, ami azért baj, mert nem találom sem a beszámolóm ívét, sem a befejezését.

Na, talán ez…

Egyéb dolgok miatt hétfő este jutottam haza Nyíregyházára, és azt hiszem, a bemutatóm is nagyjából ez idő tájt érhetett véget, akkor, amikor elolvastam Rácz Tibi élménybeszámolóját. Nyugodtan róttam a sorokat, amikor hirtelen elkerekedett a szemem, és az utolsó előtti bekezdésben ezt olvastam: „Szóba került minden, jólesett ez a vicces levezetése a napnak. A csúcspont az volt, amikor Bessenyei Gábor könyvéből olvastunk fel pár Kéeres jelenetet és olyan hangosan röhögtünk, hogy egy kisgyerek elsírta magát mögöttünk. Hogy miattunk tette-e, vagy véletlen egybeesés soha nem derül ki, de azt a nevetést szerintem soha nem felejtem el”.

Az első gondolatom az volt, hogy ez már majdnem olyan, mintha papírom lenne arról, hogy vicces vagyok. :) De igazából ez nem ezért fontos. A könyvbemutató sem azért lett fontos, mert ott voltam és beszélhettem a regényről. Hanem azért, mert láthattam, hogy lehet szeretni a történetem. Láthattam, hogy elkezdi élni a saját életét. És ez nagyon jó érzés.

A fotókat Laura Arkanian (Holdezüst, vérarany) készítette.