Az első csók és egyéb démonok (második fejezet)

Az első fejezetet ide kattintva érhetitek el.

Második nap

Október 2., hétfő

Éjszaka alig aludtam, az ébredés mégis megkönnyebbülést hozott. Titán rémalakja eltűnt, de készülődés közben így sem bírtam levenni a szemem az ajtó előtti hűlt helyéről. Mosakodáskor hideg vízzel locsoltam az arcom, de a világ váratlanul idegen lett, nehezen ismertem ki magam benne. Szükségem volt valami ismerősre, valami biztonságot adó, kellemes élményre. A reggelit kihagytam, és kedvtelenül álltam a második emeleti osztálytermünk folyosóját körbeölelő korlát mellé. Korán érkeztem, a másik oldalon még nem várt senki, így jobb híján az alattam tátongó aula unalmas jövés-menését figyeltem.

Titánra gondoltam. Az álomra, amiben éjszaka megjelent. Mert az kizárt, hogy szellemkutyák vernek tanyát a kollégiumi szobámban. Ez nem lehetett más, csak egy kicseszettül élethű álom.

– Nélkülem kezdted a szemezgetést? – vágódott mellém a reggeliről érkező Olivér. A paprikás szalámis lehelete azonnal elárulta, hogy mit evett.

– Hidd el, nem téged hiányoltalak … – böktem fejjel a túloldalra.

De alig volt időm sopánkodni, a túloldalon máris megjelent Kőszegi Emma, a másik osztályba járó évfolyamtársam, akivel az előző két évben köszönésen kívül mindössze annyi szót váltottunk, hogy azokat egy kezemen is összeszámolhattam volna. De az elmúlt hetekben valami megváltozott.

Feltűnt, hogy a szünetekben, amikor a legjobb barátnőjével, Dányi Rékával az osztálytermük előtt támasztják a korlátot, néha rám téved a tekintete. Először hülyének hittem magam, de egyre többször vettem észre, hogy felém néz, amit viszonozni kezdtem. Egyszer-kétszer direkt tartottam a szemkontaktust, hogy lássam, nemcsak képzelődöm-e, és ő állta a pillantásaim. Aztán felváltva jöttünk zavarba, és mikor ki hajtotta le először a fejét.

Ez a bizsergető játék néhány hete kezdődött, nem sokkal azután, hogy Emma szakított a barátjával, egy negyedikes sráccal. Talán, ha két hetet lehettek együtt, nem tűnt nagy szerelemnek, de legalább neki már volt kapcsolata, míg én még csak nem is csókolóztam soha.

Közben megkezdődött a szokásos reggeli program, Emma és Réka elindultak a mosdóba. Ahhoz, hogy a legrövidebb úton jussanak oda, balra kellett volna indulniuk, viszont ők mindig jobbra tették meg az utat, hatalmas kerülővel, de így elhaladva előttünk. Ilyenkor mindig odaköszöntek nekünk, mi pedig vissza. Ez volt az egész napi társalgásunk. Olivér szerint így akarták felkínálni a lehetőséget, hogy beszélgetést kezdeményezzünk, de mi balfaszok voltunk ehhez. Mármint ezerszer elképzeltem a helyzetet, kész dumáim voltak az alkalomra, de azok valahogy soha nem jöttek a számra. És ha léptem is volna, a legnagyobb félelmem mindig visszahúzott: Mi van, ha félreértettem valamit? Mi van, ha Emma nem is engem néz, mi van, ha másvalaki miatt jár erre a mosdóba minden reggel?

Itt, a folyosón soha nincs egyedül az ember, ha megszólítanám és beégnék, arról mindenki tudna. Csak biztosra lehet menni, mert elviselhetetlen a szégyen, ha mások megtudják, hogy olyan valaki tetszik neked, akinek te nem. Ez nem fordulhat elő velem. Nekem csak a száz százalékos bizonyosság elég.

Olivérrel lassan elfordultunk a korláttól, hogy szemből lássuk a folyosót, így az érkező lányokat is. Már rutinosan csináltuk ezt a mozdulatot, úgy fordultunk, mintha csak meguntuk volna a nézelődést, és jobb híján bámuljuk a folyosói jövés-menést. Pedig rohadt nehéz volt úgy tenni, mintha nem érdekelne Emma érkezése. A hosszú, egyenes haja olyan mélyfekete volt, mintha maga az éjszaka lobogna utána. Veszélyesnek tűnik, de nem az. A szeme nagy, aranyos mangaszem. A színéről viszont fogalmam sem volt. Nem sokszor láttam közelről, meg a szemszín amúgy is lényegtelen dolog, csak arra jó, hogy bárkinek bókolhass vele. A szája viszont… Az ajkát mintha csak az arcára festették volna, az íve és a teltsége is tökéletes.

És ezért nehéz ez az egész szarság. Mert Emma szép. Nyálcsorgatósan szép. Én meg… fogalmam sincs. Nem mondanám magam rondának, alkalmanként még gyúrok is, de egyszer ilyennek látom magam, máskor meg olyannak. Nyáron sok minden változott, elértem, hogy anya végleg leszálljon az öltözködésemről, most már nincs beleszólása, én választom a ruháimat, lecseréltem a szüleim kiöregedő fodrászát, lett is belőle sértődés, de legalább most már egy olyan srác vágja a hajam, akinek van fogalma a trendekről. Gitározni kezdtem, és az erősítésre is jobban ráfeküdtem, már amennyire gépek nélkül, egykezes súlyzókkal otthon ez lehetséges volt. Már nem vagyok az a vézna, lenyalt hajú lúzer, sokkal jobban éreztem magam a bőrömben, mint az elmúlt két évben, de akkor is… Hogy a francba dönti el magabiztosan az ember, hogy milyen a külseje, ha még annyira sem futotta tőle, hogy kapcsolatba kerüljön egy lánnyal? Amíg más nem mondja, minden csak fantázia.

Emma mellett Réka tipegett, aki ugyanabban a kisvárosban él, mint én, általánosban évfolyamtársak voltunk, de ez csak annyit jelentett, hogy tudtam ki ő, soha nem kerestük egymás társaságát. Ezen akkor már szívesen változtattam volna, de tudtam, ha most cuppannék rá, hogy „hé, földim, haverkodjunk”, még egy hülye is levenné, hogy Emma miatt teszem. Réka szőke lány, ő is csinos, de ő teltebb, mint Emma. Olivérnek jó lehet… Képzeletben megszívtam a fogam. Gyűlöltem magam ezért a gondolatért, én nem az a fajta vagyok, aki szerint kövérek a kövérekkel, szépek a szépekkel, csúnyák a csúnyákkal járjanak. Már csak azért sem, mert fogalmam sincs, hol van az én helyem.

Közben Császár is felcaplatott a lépcsőn. Korábban befejezhette a reggelit, mint Bali, és neki nem szokása várni. Rögtön odaugrott a folyosón álldogáló lányok egyik csoportjához, és mintha csak bolondozna, ölelgetni kezdte őket. Mostanában jöttem rá, hogy ő ilyenkor tesztelte, kivel és mit tehet meg, hogy melyik lánnyal merre fejleszthető a kapcsolata. A legtöbben gyorsan és finoman lepattintották, mások viszont durván helyre tették. Császár velük nem is szórakozott tovább, de az egója nem engedte, hogy hagyja magát megalázni, és ilyenkor számonkérően felkiáltott, hogy „mi van, itt a nagy picsák korában már senki sem érti a játékot, és baszódjanak meg az ilyen savanyú lányok!”

Játékot… Aha.

Császár közben Emma és Réka elé lépett, de mielőtt bármit is tehetett volna, Emma azonnal megálljt parancsolt neki.

– Meg ne próbáld! – szólt rá ellentmondást nem tűrően.

Elmosolyodtam, amit Császár is észrevett, és láthatóan nem tetszett neki.

– Sziasztok! – köszöntek ránk a lányok, és indultak is tovább.

– Sziasztok! – köszöntünk vissza, és már felkészültünk, hogy jó hosszan utánuk nézzünk, amikor észrevettem, hogy Császár még mindig engem figyel, és valamiféle megértés suhan át a tekintetén. Ahogy az arcára felszaladt a rosszindulatú mosoly, tudtam, hogy akar valamit. Ne most, te gyökér! – könyörögtem fejben.

De, most…

– Jó látni, hogy már nem sírdogálsz – szúrt oda.

A lányok megálltak, a tekintetüket Császár és köztem járatták.

– Valami baj van? – kérdezte Emma tapintatosan. – Mármint… ami miatt sírtál…

Fogalmam sincs, a köszönéseket leszámítva, mikor beszéltem utoljára Emmával. Talán egy éve, és akkor is csak arra volt kíváncsi, hogy magyaron milyen címeket adtak, amire fogalmazást kell írnunk. Az elmúlt hetekben annyiszor elterveztem már, hogy milyen lesz a következő beszélgetésünk, miért pont így kellett történnie?

De nyugi, ebből még jól is kijöhetek…

– Nem sírtam – erőltettem mosolyt magamra, miközben Császár felé böktem. – Csak ez itt nem tudja megkülönböztetni az érzelmeket. Nem sírtam, hanem szomorú voltam, mert tegnap halt meg a kutyám.

– Ó, részvétem! – sajnálkozott Emma. – Tudom, milyen rossz, egy évvel ezelőtt az én kutyám is meghalt.

Olivér, mintha csak órán lenne, jelentkezett, és amikor már minden tekintetet magára vont, hevesen Császárra mutogatott.

– Megdöglött – mondta mosolyogva.

– Hogy mi? – vonta össze a formára szedett szemöldökét Emma.

– Szerinte a kutyád nem meghalt – mutogatott Olivér még mindig Császárra –, hanem megdöglött.

– Mi van? – hördült fel Császár, aki csak most eszmélt rá, hogy rosszfiúként rángatták bele a beszélgetésbe.

– Szerinted a kutyák megdöglenek? – szegezte neki a kérdést Emma.

– Mi van már itt mindenkivel? – tárta szét a karját Császár. – Ez csak nyelvtan, öcsém!

– Amiből kettes vagy, öcsém! – vágott oda rögtön Olivér. Még soha nem láttam így felpörögve, úgy látszik, jót tesz neki a női társaság.

– Hagyjatok már! – csattant fel Császár. – Ennyi idiótát… Most bemegyek a budiba, megnézem a seggem a tükörben, mert még az is jobb társaság, mint ti vagytok.

– Kösz szépen… – fintorodott el Emma.

– Hé, ez rátok nem vonatkozik lányok, csak erre a két gyökérre – szabadkozott Császár.

– Menjünk inkább – szólt Réka Emmának.

– Öcsém! – háborgott Császár, még mielőtt a lányok továbbálltak. – Tényleg nem rátok gondoltam.

– Figyelj! – szólt oda neki Olivér, majd az emeletre éppen felérő Bali felé mutatott. – Ott jön a segged, menj, játssz vele, hátha jobb társaság lesz.

A lányok felkuncogtak.

– Na jó, ebből elég! – hőbörgött Császár, és miközben elindult Bali felé, még úgy csinált, mintha le akarná fejelni Olivért. Olivér állta az ijesztést.

Végül mindenki elment, Emma és Réka is.

– Nagyon kemény voltál – veregettem meg Olivér vállát.

– Igen? Majd összeszartam magam. Szerinted ha visszamegyünk a szobába, ki fog nyírni emiatt? – nézett Császár felé.

– Az tuti – vigyorodtam el.

Olivér fújtatott egy emberest.

– Nem baj, így is megérte – mosolygott elégedetten, és mindketten vágyakozva néztünk a lányok után, akik már rég eltűntek a szemünk elől.

A szívem úgy dobogott, mintha a Cooper-teszt után álltam volna meg, mert egy szarul induló helyzetben felül maradtam Császárral szemben, és végre Emmával is válthattam néhány szót. Mármint igazit. Nemcsak köszöntünk. Beszélgettünk. A kérdés már csak az volt, innen hogyan tovább?

Mindenesetre egész nap vigyorral ültem az arcomon, az sem tört le, hogy a napot dupla matekkal kezdtük, amit a gyűlölt kémia, majd a biológia követett. Egészen eddig kitartottam, de amikor biológián a lángvörös, de nyilván festett hajú Csatáryné magyarázott a szokásos puliszka motyogásával, lassan leolvadt rólam a mosoly. Ezt már nem lehetett elviselni. Még a Galgóczi-ikrek, Máté és Mariann, az évfolyam legjobb, mindig kitűnő tanulói, is a padra borulva aludtak, és a hátsó sorból egyetlen szőke kupacnak tűntek. De Csatárynét ez sem zökkentette ki, ő csak beszélt rendületlenül.

Az utolsó padban ülve én is majdnem elaludtam, amikor többen is látványosan szimatolni kezdték a levegőt. Nem foglalkoztam velük különösebben, de pár másodperc múlva hozzám is elért az ázott kutyaszag.

Ázott kutyaszag?

Felkaptam a fejem a padról. Gombóc gyűlt a torkomba, és nem volt erőm lenyelni.

Ott volt. Megint ott volt a tábla előtt.

A halott kutyám. És felém tartott.

Mintha halványkék szűrőt húztak volna a teste elé, körvonalai elmosódtak, vibrált, akár egy elromlott neoncső, látszott rajta, hogy nem él, mégis jött. Mégis mozgott. Úgy mozgott, mint akit valódi izmok hajtanak.

Az ajkam megremegett, ahogy elhaladt a padsorok között. Senki nem szólt rá, senki nem vette észre, az osztálytársaim csak a levegőt szagolgatták, ahogy elsétált mellettük.

Csak én láttam.

Titán leült a padom mellé, és a fejét oldalra billentve engem figyelt.

A pofája ugyanolyan gyűrött volt, mint éjszaka, az ínye felszaladt a fogain. És hörgött. Folyamatosan halk morgás szökött ki belőle, mintha támadni készülne.

Ordítani tudtam volna. Az nem lehet, hogy a tegnapi nem csak álom volt. Az nem lehet, hogy kutyaszellemeket látok. Mert akkor megőrültem. Ziháltam, ki akartam rohanni a teremből, de próbáltam fegyelmezni magam. Talán ha lenyugszom, nem törődöm vele, eltűnik.

– Az irha fő tömegét erekkel dúsan átszőtt lazarostos kötőszövet alkotja. A szabálytalan… Patrik minden rendben? – akadt meg Csatáryné. Őt soha, semmi nem akasztotta meg, de most mégis abbahagyta a magyarázást, és elkerekedett szemmel bámult rám. – Teljesen elfehéredtél.

– Jól vagyok – nyögtem.

– Biztos? Nem akarsz kimenni a mosdóba.

– Nem… Köszö… köszönöm! – Nem akartam műsort. Nem akartam rosszul lenni. Nem akartam téma lenni a folyosókon, vagy beégni Emma előtt, amikor ma végre beszélt velem. De legfőképp nem akartam egyedül kimenni. Mert mi van, ha Titán szelleme követ? Ha kettesben maradunk?

Rettegve vezettem vissza a tekintetem rá, de addigra eltűnt a padom mellől.

A csengőre az egész osztály feltámadt, és megindult az ajtó felé. Én, mint valami paranoiás forgattam a fejem, Titánt kerestem, hátha megbújt valamelyik sarokban, de nem követett. Újra egyedül maradtam.

Az órák után Olivérrel visszamentünk a szobánkba. Kimerültem dőltem el az ágyon, leszívta az erőmet, hogy a halott kutyámról képzelődöm, de a hátam alig érintette a szivacsot, máris idegen zajok ugrasztottak fel.

Olivér nyitotta ki a szekrényét, ahonnan hirtelen az összes cucca az arcába hullott.

– Valaki megrázta a szekrényemet… – nyögött fel.

– Na, vajon ki? – sétáltam a saját szekrényemhez. Óvatosan hátra döntöttem, hogy ha Császár az én szekrényemet is összerázta volna, az ajtóhoz csúszott dolgok most hátra kerüljenek, és ne zúduljanak a nyakamba.

Az én szekrényemben is friss őskáosz honolt, a polcokon minden egymásba csúszott, leborult, mintha csak vakon behajigáltam volna az összes holmim. Miközben Olivérrel rendbetettük a cuccainkat, sóvárogva nézegettünk Császár szekrénye felé. Visszaadhattuk volna neki, ezek könnyű, pár lapból összetákolt szekrények, ketten lazán megdönthettük volna az övét is. De végül letettünk róla. Megegyeztünk, ha ez Császár bosszúja a délelőtti összezördülésünk miatt, ez még belefér.

– Volt már rosszabb is – jegyeztem meg Olivérnek, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és hideg levegő érintette meg az arcom.

Ne! Már megint itt van?

Riadtan kerestem Titánt a szobában, de nem találtam.

– Megint huzat van a folyosón – morgolódott Olivér, és bezárta az ajtót.

Huzat. Csak a huzat volt – nyugodtam meg.

De így nem lehet élni. Állandó rettegésben.

Lehet, hogy elment az eszem, de mi van, ha nem? Ha tényleg a halott háziállatom jár a nyomomban?

Mit akar tőlem? Nem én okoztam a halálát. Vagy a tudatalattim így üzen, hogy mégis többet kellett volna törődnöm vele?

És miért tűnik mindig olyan eszelősen mérgesnek?